Már a vendégvárás is formabontó volt. Forró teával és illatos pogácsával fogadtak bennünket. A terem zsúfolásig megtelt, a pótszékek is hamar gazdára találtak. Az előadás első felében Afrikába, pontosabban Tanzániába tettünk kirándulást. Stipsits Ibolya fotóin keresztül betekintést nyertünk a maszájok és a busmanok mindennapjaiba.

Az alkotó egy karitatív misszió tagjaként utazott Afrikába, hogy ott egy árvaházhoz eljuttassa az európaiak, köztük a győriek adományait. Lehetősége adódott olyan falvakba, sokszor csak táborhelyekre is eljutnia, amit társas utazó turistaként nem tehetett volna meg. Az embereket, különösen az arcokat szereti fotózni, mert mint mondta, az arcok, a szemek történeteket mesélnek, beszélnek, levetkőztetik gazdájukat. Valamennyi képen érződött valami pozitív energia, életigenlés, ami a természeti népeknek sajátja.

A víz azon a vidéken ritka és drága kincs. A maszájok leginkább az esővizet fogják fel. Egyszerű szállásaik összhangban vannak a természettel. Húst ritkán esznek, fő ételeik a túró, sajt, vad gyümölcsök. Mindenkinek megvan a feladata, más népekkel nem keverednek. A földművelést lenézik, inkább állattartással, legeltetéssel foglalkoznak. A busmanoknál nem létezik enyém, tiéd, csak egy: a törzsé. Rejtőzködő életmódot folytatnak, szinte állandóan vándorolnak. Vadászó életmóddal telnek napjaik. Az árvaház lakói szerencsés helyzetben vannak még akkor is, ha életkörülményeiket európai szemmel nagyon szegényesnek ítéljük meg, hiszen iskolába járhatnak, ami családban élő társaiknak nem természetes, ugyanis ott az oktatásért fizetni kell. Hálásak minden apró ajándékért, gesztusért.

Az est második részében Stipsits Ibolya Kis-Tibetről mesélt. Ide nem karitatív céllal mentek, viszont éppolyan kalandos és egzotikus utazás volt, mint az afrikai. A világ tetején, a Himalája 5000 méter körüli magasságaiban a buddhista kolostorok életéről és a csillingi, ladakhi emberek mindennapjairól hallottunk képes beszámolót. Itt a nehézséget nemcsak a fűtés, vízhiány és az ételek idegensége okozta, hanem meg kellett küzdeni az oxigénhiányos állapottal is.

A környék földrajzi helyzetéből adódóan változatos fotótémával szolgált, hiszen a sivatag, a hóval borított hegycsúcsok, a kanyonok és a lélegzetelállító fekvésű települések mind érdemesek voltak a fotózásra. A víz itt is kincs. Az áramellátás, ezáltal az internetkapcsolat is akadozó, de az emberek barátságossága és vendégszeretete kárpótlást nyújtott a kellemetlenségekért. Stipsits Ibolya itt is megtalálta, amit mindenhol keresni szokott. A beszédes arcok, portrék, életképek sok fontos információval szolgáltak az emberek mindennapjairól.

Az utazás fő célja a Diskiti Kolostorfesztivál volt. Érdekes volt látni, még ha csak a kiváló fotókon keresztül is, a szertartásokat, a rituális zenét, táncokat. Egy kolostorban az élet pontos menetrend szerint zajlik hajnaltól késő estig. Ideje van az imának, táncnak, evésnek és elmélyülésnek is. A kolostorok hatéves kortól fogadnak be gyerekeket, akiket aztán tanítnak, felkészítenek a szerzetesi életre.

A beszámoló végén két ajándékot is kaptunk. Az első a művésznő portfóliója volt St. Martin zenéjével. A zene szárnyra kapta a bemutatott képeket, együtt repültek a nézők legnagyobb örömére. A másik ajándékot, egy képes beszámolót Mosztár házairól, utcáiról a háború után húsz évvel valamennyi néző némán, könnyeivel küzdve nézte.

Azt hiszem, kiváló kezdése volt ez az előadás a Kulturális kalandozás sorozatnak. Szép és jó is lett a világ erre a két órára. Várjuk a folytatást.

Vehofsics Erzsébet
Fotók: Molnár György, a GYAK és a Győri Fotóklub tagja

Fotógaléria: Tanzániától Tibetig – Stipsits Ibolya előadása az Esterházy-palotában

38 kép