Ezt követően hősünk nyomozásba kezd, és amire észreveszi magát, már besúgóvá avanzsált, bár még nem ismeri ennek a szónak sem a nyelvtani, sem az erkölcsi jelentését. Mindazonáltal zavarja, erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy „jól süljenek el” a dolgok, és eközben persze még mélyebbre süllyed abban a trutyiban, ami a korszak belügyes miliőjét jellemezte. Közben mások is potyognak a tetőről, és mire azt hinnénk, hogy valamiféle sorozatgyilkos-sztoriba csöppentünk, kiderül, hogy sátáni erők játszanak velünk, egyfajta összeesküvésről van szó valamiféle gonosz földöntúli hatalom közreműködésének megnyerése érdekében, vagy éppen kiszolgálva azt. És hősünk ebbe is beleszalad, elveszíti (majdnem)barátnőjét, és elveszíti ifjúságát, elmúlik a majdnem-ártatlanság, csak zavar marad és kiábrándulás... na meg a bűntudat.

Benedek Szabolcs a végére szépen elvarrja a szálakat, csak hősünk marad, a kilátás és boldogság nélküli hősünk, akit a történet során kétszer is csőbe húztak, a világi hatalmak ugyanúgy, mint a spirituálisak.

A kvarcóra mind a hét dallama a fejlett nyugat illúzióját trillázta el, az elem azóta bizonyosan lemerült, és bár hősünk ismerte az olcsó elemcsere fortélyait, alighanem ez az ábránd is a fiók mélyére került, ahogy talán a szerelemé, a rendszerváltásé, és ki tudja még, mié...

A kvarcóra hét dallama a nyolcvanas években játszódik, ám számomra mai regény, ami a múlt elveszítéséről suttog fülembe, és arról, hogy arra bizony nem épülhet jelen. Mindez a szerző kiforrott stílusában és azzal a szenvtelen profizmussal, amely úgy láttat, hogy az olvasó tíz körömmel vakarná magáról a kor hangulatát. De hiába. Nincs menekvés. Ezt olvasni kell. (Benedek Szabolcs: A kvarcóra hét dallama. Bp. Libri, 2015. 432 p.)

 Győry Domonkos

Az írás a Könyvtárosbácsi blogjáról származik.