Minden kornak megvannak a visszásságai: mindig akadtak kitűnő írói vénával és kellő humorérzékkel bírók, akik alkotásaikban felhívták ezekre a figyelmet, kifigurázták a személy(eke)t vagy a jelensége(ke)t, s az uralkodó rezsim természetétől függött, hogy tolerálta avagy sem a bírálatot. Persze nem csupán a hatalmi fonákságokat állították pellengérre, az általános emberi gyarlóságok is terítékre kerültek. A politikai humor, irónia tehát végig jelen van az emberiség írott történelmében.

A XX. század viharos története kellő táptalajt nyújtott a kifigurázandóknak, melyek – sajnos gyakran – felettébb tragikus árnyalatúak voltak. A politikai karikatúra, a groteszk kellően alkalmas volt ennek kifejezésére. A múlt század jeles prózaírója, Örkény István Magyarország közállapotait vette górcső alá. Világháború, Tanácsköztársaság, Horthy, majd Szálasi rendszere, újabb háború, ezt követően a „létező szocializmus” időszakai váltották egymást. El lehetett mondani, hogy – Hamletet idézve – „kizökkent az idő”. A világ a feje tetejére állt, miképpen Örkény megfogalmazta.

Ezzel a felütéssel kezdődött a január 19-i esti előadás, melynek során Szitás Barbara, Bor Viktor, Imre István, a budapesti Szabad Ötletek Színház művészei által prezentált irodalmi műsor hangzott el. A kor kifordult viszonyait a groteszk műfajával érzékeltették, s az író életrajzát felvázolva egyperceseivel színesítették. A hallgatóság, belehelyezkedve az adott kor légkörébe, kitűnően érzékelhette a fogalmak tartalmainak megváltozását, elferdülését. A hivatalos értékek szembementek az általános emberi értékekkel, a humanizmus, szolidaritás helyébe gátlástalanság, kirekesztés lépett, elfeledkezvén arról a bibliai igazságról, hogy Isten az embert a saját képmására teremtette, sutba dobva a krisztusi parancsot, hogy „szeresd felebarátodat, mint önmagad”. Elhalványult az az intelem is, hogy „Amit nem akarsz magadnak, ne kívánd másnak”.

Radnóti Miklós, József Attila és kortársaik az emberiségért, magyarságunkért, a jövőnkért való aggodalom jegyében ragadtak tollat, és vetették papírra óvó gondolataikat, mindez köszönőviszonyban sem volt a mainstream irányvonallal. Az egypercesek felvillantása alkalmat teremtett az írói szúrásokra, megelevenedtek a kommunista mozgalom gyilkos módszerei, az emberek közötti kommunikációs deficit, a kollektív pszichózis, mely az elmeorvos jelenetben lepleződik le frappánsan. Ez a világ normává teszi az abnormalitást, a kényszerszerű megalkuvásokat, a hatalommánia ebből fakadó kisebbségi komplexusait („Örkény úrnak össze kellene húznia magát, nehogy magasabbnak látszódjon – ami a valóság – a házukba beköltöző őrnaggyal szemben, mert fia élete tőle függ.) Megkapó a postás mentalitása, annyi a rossz hír, hogy szelektál a kézbesítésekben, sőt „racionalizál”, a hármasikrekről szóló értesítést kettőre módosítja.

Ha lázadsz, elnyel a rendszer. A Rákosi-korszak ugyan politikai paradigmaváltást hoz, de a közállapotok ugyanúgy tragikusak. Akár a korábbi, ez a rendszer is hazugságokra, tabukra épít, „szabad a tánc, de csak gúzsba kötve”. Jobbra átból balra át lett, túlzó nacionalizmusból proletár internacionalizmus, legyőzött, kifosztott nemzet helyett a „bűnös nemzet, Hitler legutolsó csatlósa” cím dukált nekünk. Ments meg, Uram a barátainktól, az ellenségeinkkel elbánunk magunk is: soha nem hangzott ez igazabban, mint a vérgőzös XX. században, az ellentétes rendszerek között vergődő honfitársaink esetében. A szocialista éra hivatalos nyelvezete is gúny tárgya lehetett. A kölcsönös megértés. kifejezés akkor is a politikai tárgyú cikkek, a kommunista közbeszéd része volt, amikor a valóság homlokegyenest az ellenkezőjét tükrözte. Örkény István így interpretálta Rajk László kivégzését: az ítélet végrehajtására a kölcsönös egyetértés jegyében, szűk körben került sor.

Az előadók jó orgánummal, hitelesen alakították szerepeiket, így téve élvezetessé az estet. Ismét érvényesült az az alapigazság, mely a kisember mozgásterét gyakran a „ius murmurandi”-ra korlátozza (a csomaggal a tömegközlekedési eszközön lecövekelő nyárspolgár monológja, a hatalom akkor aktuális helyi képviselőivel vívott „látszatharca”). Az író figyelmét a tudálékosság álarcában jelentkező együgyűség sem kerüli el (hogyan kell egy szöget beverni a deszkába).

Ez a hetven perc – az előadóknak is köszönhetően – alkalmas volt Örkény műveit népszerűsíteni, a mindennapi gondokba belefeledkező embert felvidítani, elgondolkoztatni. Az életmű nem csupán a hiányosságok, fogyatékosságok bírálatát nyújtja, hanem betekintést enged az aktuális rendszer művelődéspolitikájába, kétszínűségébe, a pártbürokrácia általi ellenőrzésbe, melynek szerzőnk – életrajzi adatai alapján – maga is szenvedő alanya volt.

Csiszár Antal
Fotók: Pozsgai Krisztina