819

Beavató a színházba

Interjú Honti Györggyel

Mi is pontosan a beavató színház? Érdekes pedagógiai módszer vagy színházi műfaj, amely csupán szórakoztatja a közönséget, főként azzal, hogy őket is bevonja a játékba? Lehet egyáltalán így definiálni a beavató színházat? Erről beszélgettünk Honti Györggyel, aki az elsők között alkalmazta ezt a módszert Magyarországon.

A történet 1975-ben kezdődött Ruszt Józseffel, aki elsőként alkalmazta ezt a módszert – egyébként Kecskeméten –, ön pedig 1989-ben ismerkedett meg vele. Mesélne egy kicsit a kezdeti időszakról?

Én 1989-ben kerültem Szegedre, akkor alakult meg a Független Színpad. Ez a társulat olyan színészekből állt, akik akkor léptek ki a Szegedi Nemzeti Színház társulatából. Akkor nem volt mit játszani, így Jóska bácsi vezetésével, az ő szellemi felügyelete alatt játszottuk az akkor igen népszerű, Antigoné című előadást különböző középiskolákban, Szegeden és környékén. Aztán később már Budapesten és környékén is játszottunk, vagy ott, ahova hívtak, én akkor ismerkedtem meg ezzel az egésszel. Szegeden kezdtük el ezeket az előadásokat, de egész más lett, mint amit Jóska bácsi csinált, mert ő konkrét előadást rendezett, mi pedig részleteket vittünk a darabból iskolákba, majd valamilyen módon beszéltünk róla. Nem előadást tartottunk, hanem a gyerekekkel együtt feldolgoztuk ezeket a drámákat.

El is érkeztünk egy nagyon fontos ponthoz: amint kialakult ez a műfaj – ha lehet így mondani –, azonnal két részre is szakadt. Hiszen míg Ruszt József komplett előadásokat tartott és abba vonta bele a közönséget, addig ön járta az országot, és az iskolákban a gyerekekkel együtt alkotta meg az előadásokat.

Az, amit mi csináltunk, nem beavató színház volt, inkább annak egy új műfaját hoztuk létre, mert addig csak azt nevezték beavató színháznak, amikor például egy előadás kapcsán a rendező beszél. Ezek a meghatározások azonban a mai napig nagyon pontatlanok, mert mindenki mást ért alattuk, nincs egységes definíciós rendszer, összevissza használják a kifejezéseket.

Én úgy látom, hogy a beavatónak több része van: egy pedagógiai, amely ezt a módszert alkalmazza egyrészt a színház megismertetése, másrészt a személyiség fejlesztése céljából. Közben viszont ott van maga a színház, ahol az előadásnak nem feltétlenül az oktatás a célja, csupán a néző bevonása. Lehet-e ezt így definiálni?

Én a kilencvenes években elvégeztem a drámapedagógiát, és akkor kerültem kapcsolatba egy világgal, ahol nagyon sokan nehezményezték, hogy ezt a beavató színházat is a drámapedagógiához tartozónak tekintik, pedig semmi közük egymáshoz. Ez például ma már nem annyira éles különbség. Mindenki másképpen definiálja. Én beavató színháznak azt tekintem, amikor egy színházi munka valamilyen létezésébe kap valamilyen betekintést az, aki abban részt vesz. Ez lehet a szerző munkája, a rendezőé, a színészé, de az, hogy ezt milyen módszerrel csinálják – valaki csak beszél és kvázi tanári előadást tart, vagy aktívan bevonja a szereplőket –, már metodikai kérdés, de mindegyik a beavatónak egy része. A színházi nevelési foglalkozásra is igaz tehát a beavató mint fogalom, de akkor, amikor aktívan bevonják a közönséget az előadásba, csak a problémát vetik fel, technikai részletekre nem térnek ki, mindössze az előadásban lévő konfliktust fejtik ki, abba vonják be a gyerekeket.

Maradjunk annyiban (fotó: Centrál Színház)

A kérdés, hogy a beavató színház egy pedagógia módszer, amely kifejezetten gyerekeknek szól vagy kikapcsolódási forma, egészen összetett.

Már az is nehézkes kérdés, hogy mi a tanítás. Szakmai berkekben az is vita tárgyát képezi, hogy az micsoda, amikor a tanár kiáll, és verset mond a diákoknak, vagy az, ha színházi elemet alkalmaz az óráján az oktató; teszem azt, eljátszanak a diákokkal egy történelmi jelenetet. De minél több színházi elem kerül bele az oktatásba, annál közelebb kerül a drámapedagógia a beavató színház világához. Ám hogy hol van a határ, azt nagyon nehéz eldönteni.

A Centrál Színházban mutatják be a Maradjunk annyiban című darabot, amely egy hajléktalan hölgyről szól. Ez is egy beavató darab, hiszen a közönséggel együtt építik a díszletet, ugyanakkor fontos mondanivalója is van, hiszen próbálják felhívni a figyelmet arra: ügyeljünk embertársainkra. Ez inkább felnőtteknek szól, ami érdekes, mert a beavató színház általában a fiatalabb korosztályt célozza meg. Mit gondol, ez felnőtteknél is ugyanúgy működhet?

Persze, abszolút működhet náluk is. Én ezt a konkrét előadást nem ismerem, de ennek kapcsán el tudom mondani, hogy a beavató egy hívószó is. Viszonylag bejáratott kifejezés, bár mindenki mást ért alatta – akik a szakmán belül vannak, bizonyos esetben nagyon élesen tiltakoznak, hogy miért kell beavató színháznak hívni a színházi nevelési foglalkozásokat. Viszont az, amikor egy problémával kezdenek el foglalkozni, és abból indul ki a darab, mint jelen esetben a hajléktalan hölgy története, már erősen emlékeztet a színházi nevelési foglalkozásra. Közben pedig, ahogyan elmondta, együtt építik a díszletet, ami viszont nagyon hasonlít a beavató színházra, amikor magáról a színházról, annak működéséről is tanul valamit a közönség. A valóságban tehát nincsenek tiszta kategóriák erre, abszolút keverednek.

Honti György (fotó: Gábor Sándor/Jászai Mari Színház-Népház)

Mennyire fontosak ezek a kezdeményezések, előadások akár gyerekek, akár felnőttek körében?

Nem mondom, hogy mindent beavató színháznak kell hívni, de ha lehetőségem lenne, akkor a magyar oktatási rendszer alapjává tenném a drámapedagógiát, így a beavatót is, mert a gyakorlatban ez olyanfajta világlátást, önbecsülést, önbizalmat képes adni, amelyet egyik rendszer sem. Tehát maga a beavató nagyon fontos és hasznos, hiszen teljesen más formában adja át a tudást. Az oktatást ebbe az irányba vinném el, illetve azt gondolom, minden színháznak fontos lenne, ha keresné a kapcsolatot a közönséggel.

A Pesti Magyar Színház Dráma Futár programja is hasonló ahhoz, mint amit ön csinált korábban, vagyis az iskolai, színházpedagógiai foglalkozásokhoz, amelyeket az ország bármely részébe elszállítanak. Erről mi a véleménye, mennyire működőképesek ezek a programok?

Abszolút azok, csináltam ilyet én is az akkor még Dr. Hetényi Géza, most már Nemes Nagy Ágnes Humán Szakközépiskola színészképzőjén, és fontosnak, illetve működőképesnek is gondolom ezeket a kezdeményezéseket. De természetesen itt is a legfontosabb kritérium maga a tartalom, amellyel ezeket megtöltik.

Fischer Viktória
Fotók: Jászai Mari Színház-Népház, Centrál Színház
Forrás: kultura.hu

2017.01.19
33