A Profán, avagy tollbamondás a pillanatnak címen nyilvánosságot látott kötet színek sokaságában játszik, hangok elütő orgánumain beszél, intellektuális, érzelmi és etikai koordináták mentén határozódik meg mélyen rétegzett iróniával. Az oldalakon egy kisregény, tizenhat rövidprózai töprengés, valamint két színmű (dráma) kapott magának joggal kivívó helyet, melyeknek mélyéről – hazugság lenne tagadni – a szerző (nézőpont tekintetében mindenképpen) teljes mellszélességgel lép az olvasó elé. Győry Domonkos leírva és megjelenve minden kétséget kizáróan pszeudonim, ám aki mögötte áll, egyáltalán nem hamis. Tudvalévő személyéről, hogy pontosan kicsoda, nem elbújni akart, csupán szépirodalmi alkotásait szakmai írásműveitől megkülönböztetni.

A jellegzetes alaphangot megadó, stílust és szemléletmódot felütő A megbecstelenítő hét kisregénye ugyan viszonylag mikrokörnyezetben játszódó, valójában mai társadalmunk egész makro-méretére kivetülő érvényességű, sarkított és mégsem szélsőségekbe hajlítottan irreális, kritikai szemléletű orvosi látlelet, pszichológiai diagnózis. Ha úgy tetszik, szatíra, a maga összes tünetével, defektusával, torzultságával. Öt hétköznap időtartamán keresztül tekinthetünk be egy állami szervezet öt különböző alkalmazottjának életébe, napi rutinjába, 0-24-ig tartó szubjektivitásába. Tulajdonképpen a (majdnem) padlótól a (nagyjából) plafonig. A hétfő dr. (Hüllő) Talán Ipoly pillanatokra sem kihagyó, „helyezkedési” mesterkedéseivel, a kedd Bivalyménhely meg nem nevezett „első embere” korruptív visszaéléseinek taktikázásával, a szerda dr. Hugyos Röfögős precíz, ugyanakkor rettentően csinovnyik (csak viselkedésében, szaktudásában nem) félelmeiben, a csütörtök dr. Ficsúr, a „párt” bőkezű támogatójának aranyifjú fia laza és szexcentrikus tettrekészségével, a péntek dr. Gyomorfekély helyi főnökösködésének alulra-felülre tekintő libikókázásával telik (el).

Az átkozott, becstelen, undorító, gyalázatos, irtózatos hétköznapok „munkaviszonyai” azonban abban gyakorlatilag kivétel nélkül megegyeznek, hogy az egymás állását-fekvését rendre befolyásoló szereplők mindannyian patologikus tünetegyüttessel felszereltek, irracionális szorongásaik tényleges üldözési mániában mutatkoznak meg, ahol a csavar sajnos pontosan az, hogy paranoiájukat ebben a szektorban (és ezen túlmenően modern társadalmunk teljes horizontján) törvényszerűen bekövetkező precedensek táplálják. Mind az öt főhős (antihős) hiú a maga módján, aki próbál törődni testképzavaros, illetve -komplexusos fizikai meghatározottságával. Profán testi-szellemi örömökkel kompenzáló, esendő lényként nem találják helyüket a társadalom keretei, szerepei között, emiatt frusztrációik egy folytonos körforgásba kényszerítik őket. Győry Domonkos kitűnően lát a szemeikkel, érez a lelkeikkel; belső gondolataikat hol vicces közvetlenséggel, hol pedig tényszerű feltárással közvetíti, amely remek dinamikai tényezőként érvényesül a vég nélküli „monológokban”.

A könyv középső (szerkezeti) részét az Egóhízlalók a Facebook-ról című, rövid terjedelmű írások gyűjteménye teszi ki, amelyeknek sikerül még mélyebbre tekinttetniük az olvasót a szerző megfigyeléssel és elemzéssel végzett, érzelmi, valamint erkölcsi szűrőjébe, hogy az azokon átpréselt esszenciák újabb texturális lenyomatát adják társadalmunknak, ezúttal főként a kommunikáció beszélt és szóbeliségen kívüli síkjain. Ahol státusz és anélküli szimbólumautók tangóznak, bevásárlókocsi-érme hív – ha már tánc – keringőre, borízűek a könyve(ladó)k, a négysávos út nem vénnek való vidék, migráns(sors)okat szednek le a nyugat felé tartó vonatról, a zsömle csak nyolcra jön a hotelben, uborkával terhes a hajléktalanremény, és még egy metafora mese is üzenetként hangzik. Mind-mind bele a valóság közepébe, élesre állított intellektuális zoom-mal, hogy a hétköznapok tünékeny percei korlenyomattá dermedhessenek a lapokon. A (látszólag) rezignált bölcsességgel megélt, kerekké faragott sztorik élvezetes stílusérzékkel teszik tanújává az olvasót éppúgy korunk szégyellnivaló embertípusainak, mint magánakvaló, hibázó vagy éppen számító létpéldányainak.

Győry Domonkos kötetének utolsó harmadára két színmű jut. A Kara Mihályban Szilágyi Mihály isztambuli végórái számvetésszerűen peregnek tömlöce magánytalanságában, hiszen a magyar hon nemzeti hősi példaképe még a kivégzés árnyékában sem zárkózhat egyedüllétébe: szinte versengve (hol visszafogott, hol erőszakos hangnemben)  „suttog” a fülébe a mintegy ördögöt megtestesítő Renegát, hogy életének és tetteinek negatív motívumait számbavéve bírja árulásra, valamint az angyali térfelet reprezentáló Asztrológus, aki fenséges cselekedeteit és rendíthetetlen hűségét feltüntetve dicsőíti jellemét. Közben belepillanthatunk a birodalmat irányító szultán politikai játszmáiba is, abba a légkörbe, ahol minden és mindenki csak „átmeneti” lehet: a szélirányváltások, az érdekhálók kényének-kedvének engedelmeskedve a hatalom könyörtelen kezei által redukálódik minden vezető és vezetett szimpla, mozdítható és leradírozható bábuvá egy dekadens hatalom ingatag falai között.

A Kara Mihály címet kapott dráma, mint ahogyan az almeghatározás jelzi, „patetikus történelmi szomorújáték”, amely ténylegesen magába foglalja az érzelmekkel telített jelző jelentésegyüttesét. Lángoló benne Szilágyi Mihály elkötelezettsége a haza iránt, heves az árulássá törekvő szándék, szenvedélyes az a múlt, amelyet maga mögött tudhat, emelkedett a hit az igazban, amit képvisel, fenséges a gondolat a tettek mindenkori helyénvalóságában, dagályos a szultáni birodalomirányítási mindenhatóság, szenvelgő az égi tudós csillagokba nézése, és hatásvadász minden pillanat, amit az ostoba, magán túllátni képtelen ember megtesz önnön boldogulásáért. Az áruló és saját bódultságuk előtt hajlongó, hitvány szereplőkön Szilágyi Mihály tényleges szilárdsággal emelkedik felül, s a magyar történetírásban némileg stilizált figura a szerző drámájában elvonatkoztatott példaként feszül egy olyan fogalom zászlójaként, amelyet sikeresen csépeltek el az elmúlt évszázadok.

A záróhang egy egészségre fokozottan ártalmas abszurd tragikomédiában vonja füstbe a szivar végén állót (ülőt). A szivaros mindössze tizenhat oldalas kamaradarabjának két főhőse azt a körforgást jeleníti meg, ahol a szerepek mindig, minden körülmények között kiosztódnak egy (vagy több) „üldöző” és „üldözött” személyére. Azt pedig mindig éppen a szituáció dönti el, melyikük van helyzeti előnyben. A soktényezős egyenlet nem mindig a matematika nyelve szerint rendeződik törvényszerűségbe, a fegyver ugyanis közel sem csupán fizikailag markolható objektumot jelenthet. Az elhagyatott fészerben ücsörgő Szivaros és a semmiből betoppanó Másik köré egyre titokzatosabb szituáció bodorodik a szivarfüst terjedése révén, amely ugyan a valóságból a képzeletbeli felé tendál, ugyanakkor mindennél könnyebben (el)hihető realitástalajra épül. Hiszen miért is ne lehetne a történetben kém, üldözők és államtitok? A végkifejlet nagyjából egy fél mondattal a csattanó előtt sejthető, és gonosz mosolyra húzza az olvasó száját – a szerző korábbi cinkos kikacsintása (Szivaros: Pedig nincs közönség. A hangulat intim. Hatszemközt az elmúlással.) gyakorlatilag bűnössé teszi az olvasót: ő volt az, aki a fészeren kívül meghúzta a ravaszt, ő akarta, hogy mindez a tréfa mégis igaz legyen. És még merje mondani valaki, hogy nem rajtunk kívül álló erők irányítják sorsunkat, ha a „fészerben” vagyunk…

Győry Domonkos bemutatkozó kötete széles skálán játszó hangokkal operál, de szerencsére kakofónia helyett harmonikus légben tölti ki a társadalmi, pszichológiai, kommunikációs koordináták keretezte teret. Szépirodalmi érzéke zökkenőmentes, ám némileg még merev nyelvezetben ölt szavakat és mondatokat, amelyek összességében a meglehetősen tudatos (ennélfogva pedig dicséretes) koncepción túl még sajátos atmoszférát is húznak a történetek fölé. A Profán, avagy tollbamondás a pillanatnak írótechnikailag nézve cseppet sem közönséges vagy hétköznapi (mint ahogyan a cím állítja), tartalmában és mondanivalójában azonban tökéletesen képezi le durva-otromba-tiszteletlen társadalmunk szem előtti és tekintetek mögötti valóságát. A kötet ténylegesen átgondolt, kiforrott, jelentést hordozó, mindez pedig pompás ritmusérzékben, élvezetes stílusban és (alakuló) egyéni hangban megvalósítva.

Szilvási Krisztián