A brit törekvések célja az esetleges orosz befolyás megelőzése volt, amely fenyegette volna Nagy-Britannia Indiai uralmát. Az 1839-as brit siker után azonban az Indiából érkező megszálló csapatok zöme elhagyta Afganisztánt, és Sudzsa sah befolyása egyre jobban gyengült: hatalmát ugyanis kizárólag néhány korrupt hadúr megvásárlásának és a brit csapatok jelenlétének köszönhette. Ezért Sudzsának komoly adókkal kellett terhelnie az ehhez egyfelől nem szokott, másfelől túl szegény lakosságot, akik így tömegesen álltak az elűzött Doszt Muhammad gerillaháborút folytató fiának, Akbar kánnak a seregébe.

A britek iránti ellenszenv jelei napról napra gyűltek. 1841. november 2-án a brit missziót vezető neves utazót, Alexander „Buhara” Burnest afgán felkelők megölték, testét darabokra tépték, a sah kiküldött katonái pedig – látványosan szimpatizálva a lázadókkal – semmit sem tettek. A kabuli brit csapatok, a kényelmet részesítve előnyben, a katonai doktrínákkal szemben nem a Kabul fellegváraként szolgáló Bala Hissar erődben foglaltak állást, hanem a város mellett alakítottak ki egy – ostrom esetén megvédhetetlen – tábort. Az itt állomásozó 4500 katona és 12000, britekhez kötődő civil egyre szorongatottabb helyzetbe került, amely végül kritikussá vált, mikor az indiai határnál fekvő Dzsalálábádból őket felmenteni hivatott sereg kénytelen volt visszafordulni. Noha elérkezett a január, amely az India felé vezető hágókat hóval fedte be, a kabuli brit erők kénytelenek volt elhagyni Kabult, miután megalázó megegyezést kötöttek Akbar Kánnal. Eszerint tüzérségük nagyját hátra kellett hagyniuk, és azonnal elhagyniuk a fővárost.

A 16-17 ezer fős menetoszlop január 6-án indult el Kabulból William George Keith Elphinstone vezérőrnagy vezetésével. A tábornok a feladatra – amely vitán felül nehéz volt – tökéletesen alkalmatlannak bizonyult. 4500 fegyvereséből mindössze 690 volt európai, a többi részét indiai alakulatok tették ki, köztük szikhek, akiket a pastu afgánok kifejezetten gyűlöltek. Elvileg pusztán 90 mérföldet kellett megtenniük a biztonságot jelentő Dzsalálábádig, ám egy héttel később, január 13-án mindössze egyetlen (!) sebesült lovas érte el a várost. A visszavonulás viszontagságait így csak William Brydon sebészorvos tudta elmesélni: a brit menetoszlopot a kezdetektől fogva afgán lovasok támadták, lemészárolva vagy elfogva a csoporttól lemaradókat. Különösen a hegyi úton nehezen haladó poggyászszekerek voltak könnyű célpontok, s az első éjszakára a 16 ezer embernek mindössze egyetlen sátra maradt. Ilyen körülmények között nem meglepő, hogy az oszlop két nap alatt alig 10 mérföldet (16 km) volt csak képes megtenni, miközben tömegesen fagytak meg az emberek.

Noha az afgánok ígéretet tettek arra, hogy nem támadják meg őket, ezt nem teljesítették, egyszer s mindenkorra el akarták venni a britek kedvét Afganisztán megszállásától. Bár többször is pénzt és túszokat (Elphinstone becsületére legyen mondva, saját magát is túsznak adta) követeltek a biztonságért, ezeket a britek hiába fogadták el. Az afgánok sem a katonákkal, sem a civilekkel nem bántak kesztyűs kézzel, aki nem pusztult el, az rabszolgapiacra került, ami ebben a térségben lassított halállal ért fel. A brit oszlopban totális lett a felfordulás, s rend nélkül semmi esélyük nem maradt. Az öt mérföld hosszú, rendkívül keskeny és meredek falú Khurd Khabul-hágót még elérték, ám ott a meredek lejtőkről tüzelő kövek közt megbúvó afgán lövészek egyesével vadászták le az elcsigázott menekülőket. Végül Gandamak városánál az afgán sereg csatában megsemmisítette a briteket. Brydon elbeszélése szerint Gandamaknál az utat sövényszerű tüskés növényekkel zárták el az afgánok, amit éjszaka a britek puszta kézzel igyekeztek szétszedni. A körülzártak két csoportban törtek ki a gyűrűből, de végül mindkét csoportot felszámolták a kiváló afgán lovasok. A történelemben szinte párját ritkítja az ilyen mértékű vereség, amely a viktoriánus kor művészetének egyik kedvenc témája lett, hátborzongató valóságával. Az első afgán-brit háború teljes afgán sikerrel ért véget. Először tapasztalta meg egy nyugati hatalom, hogy Afganisztánt nem lehet csak úgy elfoglalni…

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Surányi Róbert: Angol-afgán háborúk; Solymos András: Afganisztáni háborúk (Hadtudomány, 2010)

A kép a Wikimedia Commons szabad felhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével itt érhető el.