Fodor Veronika még biztosan nem tartozik a legendák közé, de hogy jó úton jár afelé, hogy egyszer majd az ő fantáziájából kikerülő történeteket is felejthetetlenekként adjuk tovább, arra meglehetősen nagy az esély. Összetéveszthetetlenül egyéni hangra, képeket színpompásan (ki)vetíteni alkalmas fantáziára és annak a bizonyos varázslatnak a valódi fenntartására alkalmas tehetségre ugyanis kevesen képesek a mesék területén, Fodor Veronika azonban éppen rácáfolni készül a szinte lehetetlenre Legendák a Pannónia gőzhajó fedélzetéről című könyvével.

A valódi hajóslegény nagypapa adta érdeklődés és ötlet nyomán a történetben színre lépő Anton Aulinger olyan világjáró, aki mulandó emlékek helyett – szó szerint – kézzel fogható legendákat gyűjt. Teveszőr ünnepi felöltőben, barna bőrönddel, de mindenekelőtt határozott céllal lép a Pannónia gőzhajó fedélzetére, hogy eljusson a Fekete-tengerhez, pontosabban Isztambulba. Méretes utazótáskájában megsárgult dobozokat őrizget, bennük hihetetlen históriák tárgyi ereklyéit. Anton szerelmét, Jezáment akarja kiváltani Kizil Bas, a borzalmas fogságából, aki csakis tucatnyi história ellenében hajlandó szabadon bocsátani a lányt. Történeteket gyűjteni könnyű, de olyanokat, amelyek valódi legendaként egyedülállók, szinte lehetetlen vállalkozás.

Anton azonban nyitott szívvel és földrészeket átívelő bátorsággal halad célja fel, a Pannónia gőzhajó útijegyét pedig a táskájába zárt történetekkel váltja meg, így mire besiklanak az Aranyszarv-öbölbe, a kapitány, a hajóslegény, de még az utasok egy része is megismeri a tizenegy hónapja úton lévő legendagyűjtő történetét Dr. Zipp Inhalatóriumán, Ypszilanti herceg kinematográfján, a repülő szerzetesen, a mechanikus emberen, vagy éppen Kamill bácsi Gyermekédenén keresztül. Az utolsó történet azonban még hiányzik, így kérdés, képes lesz-e Anton kiszabadítani Jezáment a szultáni palota Héttornyának fogságából.

A Legendák a Pannónia gőzhajó fedélzetéről kellemesen egyéni, kolorisztikus és kifinomult hang a hazai ifjúsági irodalom területén tele színekkel-illatokkal, valamint olyan, egyszerre patinás fogalmazással és a szöveg mögötti dinamikus textúrával bíró nyelvezettel, amely teljesen magunk elé képzelhető és átélhető atmoszférával vezet el bennünket a titokzatos utazó Anton Aulinger világába. Fodor Veronika meseregénye egyedülálló kaland, ahol természetszerűleg válik a lehetetlen lehetségessé, a reménytelen reményteljessé, az elérhetetlen elérhetővé. Az Antont körbelengő bús, végtelennek tűnő szomorúság ellenére a főhős hajthatatlan és meghátrálást elutasító hittel tart szerelme felé: a nyíltan alkalmazott, gyakorlatilag szabálykövető meseelemek ellenére egyértelműen bravúrként értékelhető, hogy a sokszínű legendákból összeálló történet teljességgel elkerüli a merev korosztálybesorolást.

A szerkesztési koncepció szerint a fejezetekbe sorolt legendák után rendre dupla oldalon, grafikákkal megjelenítve (de egyáltalán nem száraz didaktikussággal) kerülnek összefoglalásra az egyes történetekben szereplő idegen tárgyak, fogalmak, szavak – mindazok a kifejezések, amelyek mára talán félig-meddig feledésbe merültek, de valódi kulturális, művészi, történelmi örökséggel bírnak, vagy éppen biológiai és földrajzi ismereteinket szélesíthetik. A Fodor Veronika által használt egyedi nyelvezet ugyanis fércmentes természetességgel ötvözi a (jó értelemben vett) avítt fogalmazásmódot a (szintén jó értelemben vett) hagyományos mondatszerkesztéssel, miközben a roppant széles skálájú szókincs szó szerint színes és hangos jelzőhasználattal fest érzékszervekkel (fel)fogható kivetülést, akárcsak Ypszilanti herceg kinematográfjának mozgókockái. A 175 oldalas könyv Szimonidesz Kovács Hajnalkának köszönhetően a történethez rendkívüli harmóniával illeszkedő, finoman kontúrozott, pillanatokat, formákat és érzéseket elkapott illusztrációkkal „zsúfolt”, ahol a képiség 100%-ig kiemeli, megvalósítja, életre kelti az elmesélteket.

A Legendák a Pannónia gőzhajó fedélzetéről egyszerre ódon és modern, dinamikus és álmodozó, nyílt és rejtélyes. Minden eszközzel felvértezett „mesegyűjtemény”, amely a vezérfonalnak köszönhetően szinte epikai jelleget ölt. Anton Aulinger nem kalandor, hanem egy szerelméért mindent megadó és bármit feladó őszinte figura, aki azáltal válik totálisan „emberivé”, hogy minden sérülékenységét ellensúlyozandó hisz, makacs eltökéltséggel igyekszik elérni célját: Jezáment. Így ha Fodor Veronika követi hőse hajthatatlanságát saját fantáziavilágából eredő történeteivel, minden bizonnyal véglegesen meglesz az a tizenkettedik legenda.

Szilvási Krisztián

Köszönet a Holnap Kiadónak a könyvért!