Charles Dickens: Harangszó

Charles Dickens Harangszó (A harangjáték címen is megjelent) című kisregénye a derék, de ügyefogyott Totyogó Tóbiás víziója az élet igazságtalanságáról és kegyetlenségéről a Szilveszterről Újévre virradó éjszakán. S bár szánalomra méltó a főhős és egész környezete, mégis bennük testesül meg a jóság, a szerénység, a természetes intelligencia, az erkölcs és a bátorság; s az elérhetetlen másik oldalon ott vannak a képmutató, álszent, korrupt, felelőtlen gazdagok. Nem helyes, hogy az ő kezükben van a világ irányítása – ezt mondja ki ez a történet, mely Dickens egyik legszebb írása. Gonoszul konganak a harangok, és az ember szíve elszorul, hogy a jólelkű Toby Veck látomása nem látomás, és a drága Meggel, gyönyörű kislányával együtt borzasztó véget fog érni. De hát Újév van, és mikor reménykedjünk, ha nem ilyenkor, hogy talán egy kicsit változik a világ, és valamivel jobb hely lesz?

„...manapság valósággal felborzolja az idegeimet, ha újságot olvasok. Valósággal megrémít. Igazán nem tudom, hová vezet ez – mi lesz velünk, szegény emberekkel. Adja isten, hogy valami jobb várjon ránk a küszöbön álló esztendőben...”

Megható, csodálatos történet, mely Dickens karácsonyi trilógiájának egyik darabja a Karácsonyi ének és a Tücsök szól a tűzhelyen mellett. Mindhárom kisregény zseniálisan megírt erkölcsi tanmese, mely soha nem megy ki a divatból, s mindegyik az író realisztikus látásmódját és romantikus lelkületét bizonyítja, hiszen társadalomábrázolása megdöbbentően reális, de optimizmusa, mellyel hisz a pozitív változásban, reménytelenül romantikus.

Orhan Pamuk: Az új élet

„Egy napon elolvastam egy könyvet, és ettől az egész életem megváltozott. … Láttam a másik életre nyíló ajtó küszöbénél kiszivárgó fényt; láttam mindent, amit már ismertem, és mindent, amit még nem… Mindaz, amit addig tanultam, minden, amiben addig hittem, megszűnt érték lenni… de azért csak folytattam az olvasást, mert minél inkább előrehaladtam a könyvben, annál jobban megértettem, hogy olyan útra tévedtem, ahonnan nem lehet visszafordulni.”

Így kezdődik Oszman, a huszonéves török egyetemista éveken át tartó útkeresése, mely keresztülvezeti őt a mai Törökország egészén, ideológiákon és hitvilágokon, múlton és jelenen. Nem derül ki, hogy mi is pontosan ez a könyv, vagy mi olyat tartalmaz, mely megváltoztatja olvasója életét, gondolkodását, mi az, amit elindul megkeresni. A szerelménél találkozik a könyvvel, újra és újra elolvassa, s szép lassan megváltozik a személyisége, miközben a benne megsejtett végső titkot kutatja. Végül felkerekedik, hogy megkeresse az új világot, azokat, akiknek voltak hasonló élményeik, s megpróbálja megérteni az egész értelmét. Busszal járja az országot, látja a valóságot, az élet minden formáját, mindennek a színét és fonákját egyaránt. Látja a boldogságot és a nyomort, a kilátástalanságot és a lázadást, a kitartást és a jobbra törekvést. Megismerkedik a szerelemmel, találkozik a halállal, sőt halálközeli élményben is részesül. Mindezt Pamuk valamiféle mágikus köntösbe helyezi: az embernek az az érzése, mintha az egész történetet álmodná valaki, mintha minden mindennel kapcsolatban lenne, a lét egésze mégis értelmetlen. Hiába keresi Oszman az új életet, csak bizonytalanságot talál és azt, hogy az életben minden feltételes, csak egy a bizonyos végül: a halál…

Orhan Pamuk Az új élet című regénye utazásra hív nemcsak Törökországon keresztül, hanem a saját tudatunk mélyére is: előhív emlékeket könyvekről, gondolatokat olvasásról, szabadságról, ideológiákról. A cselekmény – a szerelmi szál ellenére is – háttérbe szorul a filozofálás mellett, mégsem unalmas. Megnyugtató, de egyben felkavaró is a gondolat, hogy létezhet egy másféle élet, egy másféle gondolkodásmód végletesen elanyagiasodott és szellemileg elsatnyult világunkban, de ezt csak úgy érhetjük el, ha megteremtjük magunknak – magunkban. A világot megváltoztatni nem tudjuk, de magunkat megváltoztathatjuk...

Bernard Malamud: Új élet

Bernard Malamud Új élet című regénye 1965-ben jelent meg; s mint korábbi novelláinak szereplői, ennek a műnek a főhőse is új életet keres, ha nem tudja is voltaképpen, hogy milyet, azt pedig még kevésbé, hogyan is lehetne megvalósítani. Levin, aki egy kisvárosi főiskolára kerül tanárnak, folytatja a kétbalkezes Malamud-figurák sorát: az ellenséges világban csetlő-botló, az életben örök vesztes, mindig gyengének bizonyuló, megkeseredett, magányos, volt alkoholista, de a jóságban és az igazság végső győzelmében naivul, romantikusan hívő, a védtelenségig és kiszolgáltatottságig őszinte fiatalember. New York poklából érkezik a tündérszép nyugati kisvárosba, ahol tanári állást kap, hogy új életet kezdjen. Ez a világ az első időkben otthonosnak és vendégszeretőnek látszik, Levin rajong a tanításért, szeretettel fordul tanártársai felé. De aztán kiderül, hogy itt sem élhet elképzelései szerint. Az iskola elavult tanítási szokásai ellen lázadva egyre magányosabbá válik. A megváltást az a szerelem hozná meg, amely közte és főnökének felesége, Pauline között bontakozik ki, de a bujkálás, a bűntudat megmérgezi, majd tönkreteszi kapcsolatukat. Újabb kudarcait és látszatsikereit, csalódásait, küszködéseit gúnnyal és mély együttérzéssel ábrázolja a szerző, az emberi lélek végtelen erőforrásainak írója.

A főiskola csak látszatsikerek és botrányokkal tarkított keserű bukások sorozata Levin számára, szerelmi idillje is csak azért nem tragikus, mert szánalmasan groteszk; és mégis képes arra, hogy az abszolút esélytelen játszmában megvalósítsa önnön belső parancsát, és új tudattal valóban valami új életfélét kezdjen. Nem találja meg ugyan az áhított új életet, de amikor Pauline-nal, aki szíve alatt gyermekét hordozza, egy év múlva távozik a városból, vállalva önmagát szerelmükben, immár világosan látja elrendelt helyét, feladatát a világban: az ember köteles vállalni a sorsát, hiszen „...a boldogság nem olyasmi, amit egy előre eltervezett expedícióval fel lehet fedezni, nem rejtett, míves Grál-kehely, amely tüstént leleplezi titkát a szemlélő előtt, hanem inkább kegyelem, amely az életre vágyó lélekre száll. Rövid ideig vagyunk itt, gyakran a legrosszabb körülmények között – lehetséges, hogy az embert egy szép napon az a Valaki lepöcköli az ujja hegyéről. A csata elvész, mielőtt megtudhatnánk, mi végre is vagyunk, mégis milyen nagylelkű, milyen csodálatos, hogy egyáltalán élhetünk...”.

Gárdos Péter: Hajnali láz

Minden hajnalban, ugyanolyan egyformán, fél ötkor felpattan a szem, a fejből pedig elillan az álom. Óramű pontossággal, beállítatlan rendszerességgel, tudatot nélkülöző biztossággal, színtiszta akaratlansággal. Lendül a kéz, az éjjeliszekrény fiókjában pihenő hőmérőre csukódik a száj, és monoton kényszerűséggel sercegnek százharmincig az elszámolt másodpercek. És a vége: megint csak ugyanaz. A fáradt-lomha higanyfolyam nem feljebb, nem lejjebb, harmincnyolc kettőn rostokol. Hajszálra beáll, hogy mutassa a lázat. A hajnalit. Az új nap kezdetének változatlanságát, csúfolván a reményt biztos szürkeségével, hogy ma sem lesz más. Lili messze, a betegség közel. Csökkenthetetlenül, gyógyíthatatlanul. Örökre. Örökre?

Nem mondunk igazat, ha kijelentjük, hogy Gárdos Péter Balázs Béla-díjas magyar filmrendezőnek nem kenyere az írás, hiszen mozgóképes dirigálásai alapanyagaiként olyan forgatókönyveket jegyez, mint az Uramisten, Szamárköhögés, A skorpió megeszi az ikreket reggelire, Az utolsó blues vagy A porcelánbaba. Amivel viszont túlzás nélkül állíthatóan lázba hozta a világot 2015-ben, az egy minden külső, belső és a kettő közötti végtelen jegyében irodalmi alkotás. Egy regény, amelyre az év közepéig 26 külföldi kiadó csapott le, hogy helyenként egymásra licitálván foghassa kezébe a kiadási jogokat. Egy bemutatkozó regény. Egy valóságtörténet. Az élet megírhatatlan, de legalábbis elképzelhetetlen csodája.
Gárdos Péter szüleinek igaz története olyannyira valószerűtlen, hogy tényleg nem írhatta más, csak az élet. A második világháború koncentrációs poklát zsidóként túlélő Reich Lili és Gárdos Miklós sohasem találkozhattak volna, ha… Ha a tábort felszabadító katonák közül az utolsó távozóban nem fordul még egyszer vissza, s a vékonyka ágnak tűnő gyenge, szinte még lánykához tartozó női kar nem rebben meg a holttestek között… Vagy ha a nemzetközi vöröskereszt jóvoltából svédországi kórházak felé tartó hajó gyomrában fekvő fiatalember habos-véres köhögésekor az orvos nem pontosan a megfelelő helyre szúrja az agonizáló férfi mellkasába a fecskendőt. De leginkább akkor nem találkozhattak volna sohasem, ha Miklós – akinek maximum hat hónapot jósoltak – nem dönt úgy, hogy levelet ír 117, svédországi rehabilitációs táborban fekvő, Debrecen környékén született, 30 év alatti magyar nőnek – hogy feleséget találjon magának.

„Kedves Nóra, kedves Erzsébet, kedves Lili, kedves Zsuzsa, kedves Sára, kedves Szeréna, kedves Ágnes, kedves Giza, kedves Baba, kedves Katalin, kedves Judit, kedves Gabriella…” Tűt sem nehezebb szénakazalban találni, ha látszólag minden az ember ellen esküdött, mint valódi, csodára fűzött, igaz szerelmet. Lilinek és Miklósnak mégis sikerült, s a halál szemébe nevetett élet létjogosultsága akkor sem szunnyad, amikor természeti törvényeket kell cáfolni érte. „Kedves Miklós! Valószínűleg nem vagyok azonos azzal, akire gondolt, mert bár Debrecenben születtem, de egyéves korom óta Budapesten élek. Ennek ellenére sokat gondoltam Magára, ugyanis közvetlen hangú levele annyira szimpatikus, hogy szívesen folytatnám a levelezést…”. Így kezdődött, hogy aztán az örökkévalóságig tartson.

A Hajnali láz – amely némileg átdolgozottan második kiadás, 2010-ben jelent meg először – valójában egy olyan „fejlődéstörténet”, ahol egyszerre és egyidőben nyílik a két főhős személyisége az emberi kapcsolatok és végső soron, a zsidóság legsötétebb óráinak elmúltával, a valódi élet irányába. Érdekes módon a (bele)született vallás makacssága egyáltalán nem bántóan, sokkal inkább váratlan liberalizmussal pereg a lapokon, hiszen a hit megingása a Miklós és Lili által átéltek – majdhogynem áthaltak – tükrében teljességgel hiteles. „- Te elvesztetted Istent. - Nem, Isten vesztett el engem.” Két fiatal lélek ők, akik a merev berögzöttségek helyett inkább az életet választják – minden tekintetben, függetlenül a konvencionálisan elvártaktól. Történetük pedig pontosan ezáltal válik olyan példázattá, amelynek sem vakhit, sem pedig tévhit nem szabhat határt.

„Itt van előttem a leveled, és már vagy huszadszor olvasom. Minden olvasás után újabb dolgokat fedezek fel benne, és minden pillanatban bolondabbul boldog vagyok. Juj, hogy szeretlek!” Örökre? Örökre.

Michael Ende: Momo

Michael Ende szimbolikus meseregényében a szürke urak elveszik az emberektől az időt. Hatalmukba kerítik őket, és arra kényszerítik, hogy takarékoskodjanak az óráikkal, ne fecséreljék barátokra és „haszontalan dolgokra”. Az emberek pedig minél többet takarékoskodnak, annál szegényesebb és sivárabb lesz az életük, és egyre idegenebbé válnak önmaguk számára.  A gyerekek szenvednek leginkább az egyre ridegebb világtól. Tiltakozásukat azonban senki nem hallja meg, csak Momo, a történet kis hősnője, akiről senki nem tudja, honnan érkezett. Amikor úgy tűnik, a világ már végképp a szürke uraké, Cassiopeia, a teknősbéka vezetésével elindul a titokzatos Hora mesterhez, aki nagyon fontos dolgokra tanítja meg. Ezek után egyedül veszi fel a harcot a szürkék seregével.

A szimbolikus mese, mely az állandó időhiánnyal küzdő mai emberhez szól, megmutatja a megújulás útját, mely odavezet, ahol az idővirágok születnek.

„Ahogyan van szemetek, hogy a fényt meglássátok, van fületek, hogy a hangot meghalljátok, úgy van szívetek, hogy az időt megérezzétek. S minden idő, amit nem a szívünkkel érzünk meg, elveszett idő, akár a szivárvány színei a vaknak, a madár éneke a süketnek. De van vak meg süket szív is, amely semmit se érez, épp csak ver.”

„Vannak a Föld forgásában ritka pillanatok (...), amikor megesik, hogy valamennyi dolog és lény, még a legtávolabbi csillagok is soha nem ismétlődő módon együttműködnek, úgyhogy olyasmi történhetik, ami se előtte, se utána soha nem. Sajnos az emberek általában nem értik, hogyan éljenek vele, így aztán a csillagórák észrevétlenül múlnak el. De ha akad valaki, aki érti, fölismeri őket, nagy dolgok esnek a világon.”

„Van egy nagy, mégis egészen hétköznapi titok. Mindenkinek része van benne, mindenki ismeri, de csak kevesen gondolnak rá. A legtöbb ember tudomásul veszi, csöppet sem csodálkozik rajta. Ez a titok az idő. Van naptár, van óra, hogy mérje, de ez mit se jelent, hiszen mindenki tudja, egy-egy óra néha örökkévalóságnak tetszhetik, de el is suhanhat, akár egy pillanat – attól függ, mit élünk meg abban az órában. Mert az idő élet. Az élet pedig a szívünkben lakik.”

Összeállították: tmoni, Szilvási Krisztián, Szabados Éva

A kép a Wikimedia Commons szabad felhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével ezen a linken érhető el.