E könyvek lelkünkben is táplálják a fényt. Érdemes hát kicsit elcsendesedni az ünnep idején, és időt teremteni az olvasásra, mert a sorokba merülve egész világok nyílhatnak meg előttünk, és mindenekelőtt közelebb kerülhetünk saját magunkhoz.

Fekete István: Karácsony éjjel

Fekete Istvánt elsősorban természetközeli írásairól ismerjük – gondoljunk csak állatregényeire, a Tüskevárra vagy a Téli berekre. Ebben a kötetben is visszaköszön az író természetszeretete, pedig a tematikus válogatás témája a karácsony, illetve az azt megelőző adventi időszak. Időutazáson vehet részt az olvasó, ha belemélyed a 34 történetbe, hiszen régi korok karácsonyaiba, igazi falusi disznóölések hangulatába, betlehemezési és adventi szokásokba, emberi sorsokba tekinthet be. Karácsonyi történetekkel ismerkedhet meg, melyeknek szereplői egyszerű, hétköznapi falusi emberek és – természetesen – állatok, növények. Az egész könyvet áthatja az emlékezés, olyan olvasni, mint kinyitni egy fényképalbumot, amit évtizedek alatt töltöttek meg fotókkal: megelevenedik előttünk a téli erdő, barátok, ismerősök, ajándékok, ünnepek, hangulatok. S mindez Fekete István lenyűgözően egyszerű, mégis plasztikus, képteremtő stílusában. Mint például a Karácsony című elbeszélésben:

„Ilyenkor – így karácsony táján – a magányos szobák még magányosabbak, a régi puszták még csendesebbek, de az emlékek élőbbek és kedvesebbek, olyanok: mint az elmúlt idők és elmúlt barátok halk, puha ölelése. Ilyenkor jólesik az elsüllyedt, öreg utakat megjárni, a fiatalság ragyogó útjait, a szelíd kalandok tiszta éjszakáit, és látni az elment patakok ringató játékát a holdvilággal, a szánkós utak alig pendülő éjszakáit, a karácsonyfákat, amelyek el nem múlnak soha és az álmokat, melyek az örökkévalóságból jöttek, oda is szállnak vissza pihenni és boldognak lenni, mint a szerelemben megfürdött emberi lélek...”

Értékes kötet a Karácsony éjjel, amit az év bármely szakában érdemes elővenni, hogy magával ragadja az olvasót erős hangulatteremtő erejével, de talán a legjobb mégis karácsonykor vagy annak közeledtével elolvasni, hogy emlékeztessen minket: mi is ez az ünnep valójában. Nem az ajándékhalmozásról, a rohanásról és az idegeskedésről szól, hiszen a karácsony az egymásra figyelés és az összetartozás ünnepe, s Fekete István példázatos elbeszélései elhitetik velünk, hogy lehet és érdemes szeretni és jónak lenni. Csaknem negyed századon át emlékeztetett minderre az Új Ember tárcáiban. A megbocsátás és a ragaszkodás, a béke- és harmóniavágy áll e jobbára visszatekintő önéletrajzi és látomásos írások középpontjában.

„...A betlehem kész lett, és csodálatosan szép lett. Ha meggyújtottuk benne a kis gyertyát, megmelegedett a szívünk is, és szívünk melegénél a Szent Család is élni látszott…”

A történetek varázserővel bírnak, hiszen egyre-másra merülnek fel az olvasóban saját emlékei, régi karácsonyok hangulatai, miközben ezeket a réges-régi elbeszéléseket olvassa – s ezáltal egyszerre lesz részese az író világának és saját múltjának.

Kun Erzsébet: Családi mesék

Kun Erzsébet kötete az elmúlt évtizedekben több kiadást ért meg. Sikerének titka talán az, hogy az olvasó nem egyszerű családtörténetet tart a kezében, hanem a szeretet tankönyvét, egy kivételes életű házaspár és gyermekük együttélésének elbűvölő krónikáját, egy „szecessziós család emlék-könyvét”.

A történet szálai 1920 őszéig vezetnek vissza bennünket, Óbudára, ahol Dr. Kunitzer István orvos és felesége kívánt letelepedni. Az első világháború poklát megjárt ifjú orvos a vérontástól megcsömörlötten megfogadta, a továbbiakban csak az emberi életet kívánja szolgálni. Fogadalmának eleget téve szülészorvossá képezte magát. Szaktudásával a székesfőváros eddig ellátatlan nyugati felén kívánt praktizálni. A kötet első részében adomákon keresztül képet kaphatunk a kasztosodó budai népesség szokásairól, a korabeli közegészségügyi állapotokról, a budai polgárság mindennapjairól. Az elhivatott fiatal orvost és tűzről pattant feleségét, ha nem is könnyen, de befogadta Óbuda népe. Ebbe a családba született bele Kunitzer Szonja, írói nevén Kun Erzsébet. Különleges helyre pottyantotta a gólya: ebben a családban egyrészt otthon érezték magukat a korszak írói, festői, s bármikor vendégek voltak egy levesre a környékbeli nincstelenek is. Örömmel fogadtak azonban házukban bármilyen manót, törpét, koboldot, mitológiai alakot is. A Nagy Mezsgyejárónak köszönhetően mégsem tévedt el senki a valóság és a mese határán. Segédkezett a gyermeknevelésben Gyérész király; iparkodott elűzni a rosszkedvet Dzsoj, a házi diplomata; Oszkár pedig minden heccben benne volt. Lakásukban helyet kapott az örömszoba és duzzogó, ki-ki elvonulhatott kedve szerint. A tárgyaknak nevük volt, és szinte családtagként bántak velük. Olyan ház volt ez, ahol a gyermeket káromkodni is tanították, ha már teszi, rendesen csinálja. Próbálják meg Önök is utánamondani: Azt a Sternocleidomastoideusodat!

A családban mindenki tudta a helyét és a feladatát, de tudtak a dolgos hétköznapok közben megpihenni is. A vasárnap például különleges volt: csak az kelthette a többieket, aki utolsónak ébredt. Vendéget nem hívtak, ez a nap a családé volt: a pihenésé, a remek programoké és a csodálatos ebédeké. Tartottak rendszeresen teaszertartást is, amikor bármi szóba kerülhetett, ami fontosnak tűnt. Rendeztek láthatatlan zsúrt is, ha a szükség úgy hozta.

A családot jellemző játékosság azonban nem jelentett egyszerű gügyögést! Így, ebben a könnyen befogadható formában kapott óriási műveltséget Kun Erzsébet, sajátított el életre szólóan erkölcsi normákat, nyert biztos talajt a lába alá. Ebben a családban a kiskorú biztos lehetett abban, hogy szülei érte és egymásért bármire képesek; alapelvként rögzült, hogy a félelemnek engedni tilos; önmagunkat megvédeni alapjog; tetteink következményeit vállalni természetes, s a szegényebbekért tenni kötelesség. Ez volt az a família, ahol a gyermek hamar megtanulta, hogy a szép szavak önmagukban semmit sem érnek, csak Tennikővel együtt érdemes a világmegváltásról terveket szövögetni!

„Szívem szerint minden édesanyának kezébe adnám ezt a könyvet, hogy okuljon belőle…” (olvasói levél)

Charles Dickens: Karácsonyi ének

A Karácsonyi ének igazi lélektápláló regény, melynek mindenképpen kiemelt helye van ünnepi könyvajánlónkban. Hiszen alapműről van szó, mely 1843-as megjelenése óta töretlenül népszerű az olvasók körében. Számtalan nyelvre lefordították, több filmes feldolgozása született, legutóbb 2009-ben készült el animációs változata Robert Zemeckis rendezésében.

A történet főhőse Ebenezer Scrooge, aki „kemény és éles, mint a nyers kavics, amiből semmiféle acél nem képes kicsikarni a nemesebb érzésnek egyetlen szikráját sem”. A szőrösszívű uzsorás a kegyetlen fösvénység megtestesítője. Számára a pénz a minden, az embereket semmire sem becsüli. Zárkózott magányban él, egyetlen rokona Fred nevű unokaöccse, akivel alig tartja a kapcsolatot. A másik ember, akivel egyáltalán érintkezik, Bob Crachit, rosszul fizetett és agyondolgoztatott alkalmazottja. Scrooge messziről kerüli a szeretet és önzetlenség minden megnyilvánulását, lényéből csak úgy árad a fagyos hidegség, melyet még a karácsonyeste sem képes felmelegíteni. Egyenesen gyűlöli a karácsonyt, dühvel és megvetéssel nézi az ünnepi készülődést.

Lelketlensége odáig fajul, hogy megtagad mindenfajta jótékonykodást, egyedül csak a saját haszna érdekli, még az ajtaja előtt fagyoskodó koldus fiúcskát is elüldözi... Ám a karácsony előtti estén, amikor hazatér rideg házába, különös és hátborzongató dolog történik, meglátogatja őt Marley, rég halott üzlettársa kísértete, és hírt ad neki halála utáni szörnyű szenvedéseiről.

„A végzet minden emberre kiszabta, hogy szellemével hasson embertársaira, környezetére. Aki ezt életében elmulasztotta, annak halála után kell véghezvinnie.”

Miután fájdalmas kínjait, gyötrő lelkiismeret-furdalását elé tárja, elmondja azt is, hogy Scrooge-ra még nagyobb szenvedés vár majd. De éppen általa most lehetőséget kap, hogy rettenetes sorsát elkerülje. Bejelenti három további szellem érkezését. És valóban három egymást követő napon felkeresi őt az elmúlt, a jelen és a jövendő karácsony szelleme. A találkozások fokozatosan felnyitják a zsugori vénember szemét, aki az átéltek hatására gyökeresen megváltozik.

„Meg fogom ünnepelni a karácsonyt a szívemben, és iparkodom egész esztendőben ünnepelni. Élni akarok a Múltban, a Jelenben és a Jövőben. Versengjen bennem ennek a háromnak a szelleme.”

„Igen méltányos és igazságos dolog, hogy míg a betegségek és a bánat fertőző, semmi sem terjed olyan járványszerű gyorsasággal, mint a nevetés és a jókedv.”

Boldizsár Ildikó (szerk.): Esti mesék a szeretetről

A mesék évezredes kincseink, melyek azért születtek meg, hogy átadják a tudást, megőrizzék a legnemesebb érzéseket, és élni segítsenek az embereknek. A kötet meséi – legyenek azok népmesék vagy klasszikus mesék – egytől egyig a szeretetről szólnak, amiből oly nagy hiány van mai világunkban. A szeretetadásnak és elfogadásnak művészete azért fontos, mert ez teheti védettebbé és egészségesebbé a gyermeki és felnőtt lelket egyaránt. A mesék pedig a legjobb tolmácsai benső világunknak, hiszen képesek a lélek nyelvén szólni.

„A meséken keresztül akarva-akaratlanul egyfajta tapasztalatot szerzünk a világról, s amikor ennek vagyunk részesei, a hagyomány által megszentelt tudásból merítünk.” (Boldizsár Ildikó)

Khalil Gibran: A próféta

A próféta egy költői nyelvezettel megírt ihletett bölcselet, mely az élet leglényegesebb dolgairól tanít. Azt hinnénk, hogy az írója több száz évvel ezelőtt jegyezte le szavait, olyan időtlenek. De Khalil Gibran, teljes arab nevén Dzsubrán Khalíl Dzsubrán 1883 januárjában született Libanonban, és 1931 áprilisában hunyt el New Yorkban. A libanoni-amerikai író és festőművész filozófiai értekezések, regények és misztikus költemények szerzője. Romantikus szemléletmódot tükröző irodalmi és képzőművészeti alkotásaira a Biblia, Friedrich Nietzsche és William Blake volt a legnagyobb hatással. Az írásokat a szerzőjük mélyen vallásos és misztikus természetéből fakadó líraiság jellemzi.

„Lant vagyok-e, melynek húrjait a mindenható keze megérintheti, vagy talán fuvola, melyen
lélegzete áthalad?
Én a csöndeket kutattam, és vajon leltem-e olyan kincset a csöndekben, melyet most bízvást
szétoszthatnék?”

A műben szereplő próféta, Almusztafa Orfalisz városából készül távozni, ám mielőtt hajóra szállna, búcsút vesz a városlakóktól, akik kérik, tanítsa őket még búcsúzóul. Kérdéseket tesznek fel örömről és bánatról, bűnről és törvényekről, fájdalomról és szabadságról, önismeretről, szépségről és szeretetről. A felemelő válaszok olyan egyetemes tudást közvetítenek, melyben több vallás tanításait felismerhetjük. E különleges könyvet olvasva lelkünkben is ünnepet teremthetünk.

„A szeretet nem ad egyebet, mint önmagát, és nem vesz el semmit, csupán önmagából. A szeretet nem birtokol és nem birtokolható. Mert a szeretetnek elég a szeretet. Szeressétek egymást, de a szeretetből ne legyen kötelék: legyen inkább hullámzó tenger lelketek partjai között. Álljatok egymás mellett, de egymáshoz ne túl közel: mert a templom oszlopai távol állnak egymástól, és a tölgyfa meg a ciprus nem egymás árnyékában növekszik.”

„Reményeitek és vágyaitok mélyén az odaátról őrzött titkos tudástok él;
És mint a hó alatt álmodó magvak, szívetek a tavaszról álmodik.
Bízzatok álmaitokban, mert bennük rejlik a kapu, mely az örökkévalóságra nyílik.”

Összeállították: tmoni, Berente Erika, Szabados Éva

A kép a Wikimedia Commons szabad felhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével itt érhető el.