A téma előzményeként tudni kell, hogy a Kárpát-medencében már több mint ezer éve létezett a történelmi Magyar Királyság, a mai Románia részterületén csak évszázadokkal később jött létre a Moldvai és a Havasalföldi Fejedelemség. Erdély a Magyar Királyság keretébe illeszkedő, különkormányzat (erdélyi vajda) által irányított országrész volt. A Felvidék szintén a királyság integráns része volt. Horvátország Kálmán uralkodásától perszonáluniós kapcsolatot tartott Magyarországgal (a magyar uralkodó egyben Horvátország királya is volt).

Országunk a középkor folyamán legalább erős középhatalmi pozícióban volt (az egységes Lengyel Királyságot például mozaikjaiból kellett helyreállítania Piast (Łokietek) Ulászlónak). A XII. és a XV. század között egységes Oroszországról sem beszélhetünk, mert a fejedelemfiak közötti örökségként szétdarabolt Kijevi Rusz területén idegen (mongol) uralom létesült. A Magyar Királyság – miként Európa keleti és déli része – nem kerülhette el az oszmán félhold uralmát, a késő középkor utolsó századában balkániak települtek be, mindez a folyamat felerősödött a XVIII. században, mire a Szent Liga csapatai kisöpörték hazánkból a törököket, de a Balkánon még évszázadokig az ő uralmuk állt fenn.

A szervezett és spontán, keletről-nyugatról egyaránt betelepült népcsoportok alaposan átrajzolták hazánk etnikai térképét. Kezdetben ennek inkább előnyeit élveztük, hiszen a népességfogyás megkövetelte a demográfiai „vérátömlesztést”, a gazdasági élet egyik helyreállító motorjaként. Erdély egykor, Dacia provinciaként Traianus császár idején a Római Birodalomhoz tartozott, a románok körében később erőteljesen érvényesült az úgynevezett drakoromán elmélet, mely szerint egyértelmű a kontinuitás a rómaiak és a románok között. A szépséghiba abban rejlik, hogy mivel Daciának a birodalom keretében való bent tartása nem volt lehetséges, Aurelianus császár Moesiaba mentette át a római lakosságot.

A Magyar Királyság Ausztria kötelékébe került egészen 1918-ig, 1867-ben a magyarok jogállása kedvezőbb közjogi formát öltött: ha korlátokkal is, de helyreállt a viszonylagos önállóság. Mind a Cisz-, mind pedig a Transzlajtán rész etnikailag heterogén volt. A nem német nemzetiségiek Ausztriában, az idegen néptöredékek a Magyar Királyságban elégedetlenül fogadták a fejleményeket, ugyanakkor el kell mondani, hogy a nemzetiségiek helyzete viszonylag rendezett volt. Magyarországon az Eötvös-féle nemzetiségi törvény megadta a kulturális jogokat, a nyelvhasználat terén is érvényesült a nagyvonalúság, ugyanakkor a kollektív nemzetiségi autonóm jogoktól elzárkózott.

A XIX. század második felében a Balkánon drámai változásokra került sor, miközben nagyhatalmi (orosz, német, osztrák, török) érdekösszeütközések csomópontja, az oszmánok területvesztése kapcsán létrejön az Óromán Királyság, a szerb fejedelemség újjáéled sok évszázados Csipkerózsika-álmából, valamint újjászületik Bulgária, majd létrejön Albánia is. A horvátok Illíriáról álmodnak, a Román Királyság csábítólag hat a magyarországi román lakosság körében. A magyar adminisztráció hibája részben abban rejlik, hogy saját törvényeinek nem mindig szereznek érvényt a helyi hatóságok, létezik asszimilációs törekvés is. A magyar és a román politikusok a nyílt ellenállás mellett tárgyalóasztalnál is próbáltak úgymond modus vivendit találni, de a törekvések megfeneklettek. Az 1849 késő nyarán megfogalmazott nemzetiségi törvény elkésett, a nemzetek Duna-medencei együttműködéséről született emigráns tervezetek nem valósultak meg.

A XVIII. és a XIX. század két ipari forradalommal írta be magát a gazdaságtörténelembe, előbb Nagy-Britanniát téve a világ műhelyévé, majd Németországot az első európai ipari hatalommá. A nagyhatalmi érdekellentétek az első világháborúba sodorták az emberiséget, melyből a Monarchia Németország szövetségi rendszerében vesztesként került ki. A XIX. században a monarchiát az európai hatalmi egyensúly zálogának tekintették, a háború után azonban markánsan megváltozott a helyzet. Egyfelől a „bűnös vesztesek” büntetése nem maradhatott el, ezzel együtt a közfelfogásban is jelentős változások történtek.

A szerbek, románok élvezték a nagyhatalmak rokonszenvét. Románia az antant oldalán lépett be a háborúba, a nyugati szövetségesek területi ígéretei fejében. A háború idején Wilson megfogalmazta pontok egy méltányos nemzetközi rendezést helyeztek kilátásba, de később már nem voltak tárgyalási alapot képezők, másrészt az USA elhagyta a párizsi békekonferenciát.

Ablonczy Balázs előadásában kiemelte, hogy a győztesek álláspontja szerint a jövőben nem a Monarchiának, hanem új közép-európai államoknak kell a hatalmi egyensúly szerepét betölteni: megfékezni az egyébként legyengíteni szándékozott Németországot. A háború lezárása előtt a német csapatok voltak jelen Közép-Európában, az antant attól tartott, hogy a gazdaság politikai dominanciája fog érvényesülni, és a hatalmi viszonyok a germánok javára tolódnak el.

A párizsi békeszerződéseket javarészt 1919-ben írták alá. Magyarországon nem volt olyan kormány, amely megfelelt volna a győztesek igényeinek, nem ismerték el őket. A sokszázezres háborús veszteség mellett átvészeltünk egy – világszerte pusztító – spanyolnátha-járványt jelentős áldozattal, valamint két forradalmat is megéltünk: egy polgári- és egy proletárforradalmat. A forradalmak katonatanácsokat is „szültek”, mely élesen ellentmondott a katonai hierarchia alá- és fölérendelt viszonyrendszerében a parancsot feltétel nélkül teljesítésének imperatívuszában. A Károlyi-kormány – nemzetiségi politikusokkal való – tárgyalásai zátonyra futottak: amit a politikusok kötöttek, a katonák megszegték. A demarkációs vonalak sorozatos átlépése jellemezte a viszonyokat, a megszállt területekkel az a politikai cél járt együtt, hogy a békekonferencia döntnökei kész tényekkel szembesüljenek.

Paradox módon az internacionalista eszme kommunista országújszülöttje, a Magyarországi Tanácsköztársaság védte nemzeti határainkat – persze nem a hagyományos nemzeti célok vezették, a kommunista állam hídfőállásait akarták védeni, valamint az Eperjesen kikiáltott Szlovák Tanácsköztársaság révén kiterjeszteni. Minden esetre ez objektíve késleltette az antant politikai célok területi realizálását, ugyanakkor nem volt lehetősége a magyar politikai félnek hathatós érdekérvényesítésre a konferencia színhelyén. A tanácshatalom bukása után következő két, Peidl Gyula és Friedrich István vezette kormány nem nyerte el az antant elismerését. A kormány elküldhette ugyan delegáltjait, hogy a magyar felet képviseljék, de addigra a végleges határok kikristályosodtak, egy évet veszítettünk el érdekeink képviseletében, tehát Trianon nem a forradalmak büntetése.

A Kárpát-medence földrajzi viszonyait megbolygatni nem volt szerencsés, etnikai összetétele (az 1910-es népszámlálás alapján) magyar többséget mutatott ki. Ennek oka részben az asszimiláció, részben a tengerentúlról a többi nemzetiséggel szemben nagyobb létszámú magyar visszajövetele volt, valamint a születések és halálok egyéb etnikumoknál kedvezőbb relációja játszott még közre.

A Monarchiában majd minden nyersanyag energiahordozó kellő mennyiségben volt, a feldolgozóipar megfelelő bázisra támaszkodhatott, a malomipari kapacitása messze felülmúlta a Monarchia szükségleteit, érvényesült az egyes tartományok közötti munkamegosztás. Trianon elszakította a nyersanyagforrásokat, a feldolgozóipari centrumokat, egyes területek elveszítették piackörzetüket. Az új országok nem éltek az előnyöket ígérő árucsere kapcsolatok szorgalmazásával, a politikai ellentétek ezek ellen hatottak.

Közigazgatási-, egyházi-, iskolaközpontok kerültek az anyaországon kívül, birtokosok földjei estek áldozatul, komplett magyarlakta tömbök vesztek el – összességében mintegy 3,2 millió magyar szakadt országhatárainkon túlra, s tapasztalhatta meg, hogy mi a vae victis. Magyarország ugyan visszanyerte önállóságát, de 67%-kal kisebb területen. Hiányzó iparágakat kellett megteremteni, az áru külföldi elhelyezése, az export igazából csak a harmincas évektől vált lehetővé. Drámai mértékű életszínvonal csökkenés, vágtató infláció jelentkezett, melyet csak a Bethlen-kormány politikája tudott megfékezni. Menekültek tömege árasztotta el az országot, segélyezésük, lakhatásuk áthidalhatatlan nehézséget okozott (a vagonlakás még évekkel később is jellemző volt).

Ezt az országvesztési traumát feldolgozni lehetetlennek tűnt, de a szerződés aláírása feltétele volt annak, hogy Magyarországot kiengedjék a politikai karanténból, diplomáciailag elismerjék. A revízió kezdettől fogva politikai cél volt, a mértékét illetően viszont mutatkoztak eltérések. A második világháborút követő párizsi béke aztán szintén a vesztes oldalon talált bennünket, újabb öt községgel rövidítve meg Magyarországot.

Ablonczy Balázs történész előadását kérdések sora követte, ahol mindenképpen reagálást érdemel az a felvetés, hogy mi a helyzet Magyarország jelenlegi katonai biztonságával. A kérdésfeltevő bizonyos – nem éppen barátságos – politikai pengeváltásra utalt. A vélemények abban megegyeznek, hogy reális veszély, katonai fenyegetés nincsen, bár érezhető egyfajta hatalmi túlterjeszkedés szándéka (például Oroszország és Ukrajna). A NATO és az EU viszont elvileg hatékony garancia.

A nemzeti sérelmek ugyanakkor máig léteznek. Kelet-Közép-Európában az államszocializmusnak, nem a nacionalizmusnak intettek búcsút. Amit negyven év alakoskodása – állampolitikai szinten – igyekezett a szőnyeg alá söpörni, az most parázsból lángra lobbant. Persze ezt – véleményem szerint – nehéz nyugatról hitelesen bírálni, hiszen Belgiumban flamand-vallon, Spanyolországban baszk-spanyol ellentét, az Egyesült Királyságban Wales és Skócia sérelmei egyre aktívabbak. Remélhetőleg minden problémát, nézeteltérést tárgyalásos úton tudunk majd rendezni, legalábbis Európában, de gátat kell vetni a Közel-Kelet, Távol-Kelet, Afrika, illetve Dél-Amerika konfliktusai eszkalálódásának is.

Csiszár Antal
Fotó: Pozsgai Krisztina