Ezt a hatalmas tömeget az első hónapokban táborokba próbálták bezsúfolni a katonai hatóságok, majd pedig 1915 elejére megtalálták a megfelelő megoldást: gazdáknak, vállalkozásoknak, de településeknek is kölcsönöztek hadifogoly munkaerőt. És így előfordulhatott, hogy Szerjózsák, Ivánok vagy Vaszilijok szántottak, vetettek, arattak és csépeltek Zalában, de az ország más vármegyéiben is.

Kivételt csak az ország többségében szlávok lakta területei jelentettek, mert az akkori vezetők is tisztában voltak a szláv testvériség erejével, a pánszláv törekvésekkel. Ide tehát a lakosság által támogatott szökések lehetősége miatt nem telepítettek orosz hadifoglyokat. És ha már kivételről van szó, akkor tudnunk kell azt is, hogy a rokkantak, a betegek, a fenyítés alatt állók és a tisztek is a táborokban maradtak. Itt volt a szállásuk azoknak is, akik barakkoknak helyt adó településeken dolgoztak. Mintegy 50 táborról és tiszti szállásról tudunk, a legelsők között volt az Esztergom-Kenyérmezőn, egy csődbe ment gyár területén sebtében felhúzott barakkváros, ahol 1914 novemberében már 28 ezer szerb és orosz foglyot zsúfoltak össze. Az elégtelen táplálkozás és a higiéniás hiányosságok miatt hamar felütötte a fejét a kolera, amely napi 2-3 áldozatot is követelt. 1916. január elsején viszont a tábor 63 ezer foglyából majd 50 ezren voltak kiadva munkára a környékre. A táborlakók 77 százaléka tehát a környező kisbirtokokon, erdőgazdaságokban, bányákban dolgozott, vagy éppen Esztergomban hajtott végre feladatokat a város megbízásából. A háború végén már az esztergomi foglyok 90 százaléka dolgozott a táboron kívül, és nem volt ez másképp az ország más vidékein, mondjuk Szegeden, Zalaegerszegen, vagy éppen a kenyérmezei mellett a másik legnagyobb táborban, a Vas megyei Ostffyasszonyfán sem.

Szükség is volt a munkáskézre, hiszen a kezdeti vereségek miatt egyre újabb és újabb korosztályokat hívtak be. Szinte kiürültek a falvak és a városok, a nők és az öregek fogták meg az eke szarvát, de hiányoztak az iparosok és a mesteremberek is. 1916-17-re már olyan rossz volt a falvakban a helyzet, hogy központi rendelkezésre az összes hadifoglyot a mezőgazdasági munkálatoknál kellett alkalmazni. Az embereket a törvényhatósági munka- és hadifogoly-bizottságok osztották szét, a cél pedig az volt, hogy ne maradjanak parlagon a földek. Irodák nyíltak a nagyobb településeken, ahol a bizottságoktól hadifoglyokat lehetett igényelni, és a források szerint a gazdák nem csak éltek, hanem vissza is éltek ezzel a lehetőséggel. A kikölcsönzött foglyokat nem adták időre, vagy éppen teljes létszámban vissza, szökést jelentettek be, miközben az oroszt a tanyán bújtatták és dolgoztatták. A korabeli lapokat olvasva egyöntetű kép alakult ki arról, hogy az oroszokat szelíd, jámbor, dolgos embereknek, használható munkaerőnek tartották, és szívesen alkalmazták.

Varga József fodrászsegéd a zalaegerszegi fogolytáborban (forrás: Balatoni Múzeum/MaNDA adatbázis)

A foglalkoztatás csak előírások szerint történhetett, a hadifogoly ugyan olyan feltételek között dolgozott, mint egy magyar napszámos. Ruházatáról a katonai hatóságok mellett természetben való járandóságként a munkaadó is gondoskodhatott. A breszt-litovszki békeszerződésig minden orosz hadifogolynak napi 50 fillér zsold is járt, amit ezután felemeltek 2 koronára. Orvosok vizsgálták őket rendszeresen, nem volt viszont balesetbiztosításuk, és este 9 és reggel 6 között csak a szállásukon tartózkodhattak. Nem vehettek részt vallási körmeneten vagy tömegrendezvényen, táncmulatságban, vonaton pedig csak kísérővel utazhattak. Bűncselekmény esetén a szigorú katonai büntetőtörvénykönyv vonatkozott rájuk, a vasutasoknak pedig ki volt adva a szökevények jelentése. Ugyanakkor a munkáltatók visszaéléseit is büntette az állam, hadifogoly kérdésben ugyanis a Nagy Háború alatt a kölcsönösségi elv működött. A táborokat mindkét fél részéről bizottságok is járták, így a magyar kormány is abban bízott, hogy a fogságba esett honvédek az itteni oroszokhoz hasonló körülmények között élhetnek.

A falusiak és a hadifoglyok közötti kapcsolatokról szóló Tömörkény-novellák mellett Móra Ferenc is írt az Ének a búzamezőkről című regényében. Mert bizony nem volt ritka az sem, hogy orosz férjet talált magának a hadiözvegy. Ezek az emberek aztán magyar állampolgárok lettek, és talán jobban is jártak, mintha visszamentek volna a bolsevikok diktatúrájába.

A címlapképen egy orosz hadifogoly látható Zágorhidáról (forrás: Balatoni Múzeum/MaNDA adatbázis)

Pálffy Lajos
Forrás: mandarchiv.hu