Már gyermekkorában is fontos szerepet játszott az életében a színház, a kultúra?

Bizonyos értelemben igen. Egyrészt tanultam zongorázni, tehát a zene érdekelt, a szüleimmel pedig jártunk színházba, főleg az Operaházba nagyon sokat, de a Nemzeti Színházba is volt bérletünk. Talán kilenc- vagy tízéves lehettem, mikor láttam az első Shakespeare-ciklust, de gyerekkoromban inkább a zene érdekelt, ezért úgy gondoltam, hogy valamilyen zenei pályára megyek. Bevallom, a karmesterség is megfordult a fejemben, és végül hosszú idő eltelt a zenével való foglalkozással, mire az érdeklődésem a színház irányába fordult. Ez már a gimnazista éveimben volt, amikor a Piarista Gimnáziumba jártam, ahol volt egy irodalmi kör, melyben valahogy, valamiért én lettem a rendező, így a színház iránti érdeklődésem egyre fokozódott. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy a Színművészeti Főiskolára – akkor még így hívták – szeretnék menni, és az érettségi után jelentkeztem is. Bár eljutottam az utolsó fordulóig, nem kerültem be, ezért az elkövetkezendő időszakban keresgéltem mindenféle lehetőséget, hogy a színház közelében legyek. Először a József Attila Színházhoz kerültem, ahol díszítőként, világosítóként, a rendezőasszisztens segítőjeként és az ügyelő asszisztenseként is dolgoztam, tehát szinte mindent a színpad körül, de a lényeg az volt: ezáltal lehetőségem nyílt arra, hogy beüljek, és nézzem a próbákat.

A szülei üdvözölték azt, hogy a színház felé vitte az útja?

Tulajdonképpen igen, de lehet, hogy az édesanyám jobban szerette volna, ha valami – ahogy ő fogalmazott – rendes vagy biztosabb foglalkozást választok. Épp ezért, mikor nem kerültem be a Színművészetire, akkor egy év múlva az édesanyám kedvéért jelentkeztem a jogi egyetemre. Fel is vettek, és egy évig jártam oda. Ez nagyon érdekes évfolyam volt egyébként. Egyrészt a mai jogi világ krémje járt oda akkor diákként, másrészt pedig olyan évfolyamtársaim voltak, mint Adamis Anna, aki később a Képzelt riport dalszövegírójaként a Vígszínházban is bemutatkozott mint Presser munkatársa, és egy egészen kiváló dalszövegíró, aki klasszikusnak számít manapság, de ugyanoda járt például Halász Péter is, akiből aztán nemzetközi hírnevű rendező lett. Tehát ilyen kiváló évfolyamtársaim voltak a jogon, de azért nagyon örültem, amikor újra lehetett felvételizni a Színművészetire – akkor kétévenként indult rendező tanszak –, és hát a legnagyobb, leggyönyörtelibb meglepetésemre bekerültem Nádasdy Kálmán osztályába.

Hogy emlékszik vissza a rendező tanszakos egyetemi évekre?

Nagyon izgalmas időszak volt. Maga Nádasdy olyan különleges európai egyéniség volt, aki tizennyolc esztendősen lefordította Puccini három egyfelvonásosát, a Triptichont, ami által a nemzetközi érdeklődés középpontjába került, és eljutott Torre del Lago városába Puccinihez. Puccini vendégül látta a saját házában, ezáltal pedig megismerkedett az európai zenei élet sok jelentős figurájával. Ezután visszajött Magyarországra, a Zeneakadémiára járt Kodály Zoltán osztályába, zeneszerzést tanult, és fiatalon bekerült az Operaházba rendezőként. Tulajdonképpen az Operaház aranykora, ez a Nádasdy Kálmán, Oláh Gusztáv és Ferencsik János által jelzett korszak az ő nevéhez fűződik. Tehát az ő osztályába járni azt jelentette, hogy az ember úgy érezte, az európai kultúrába van bekötve. Ez az ő történeteiben, előadásaiban, a színházról való elemzéseiben mindig jelen volt, ezért az ember folyton érezte, hogy egy nagyobb rendszerben gondolkodó emberrel van dolga, és ezáltal mindannyiunkat arra sarkallt: megpróbáljuk tökéletesíteni önmagunkat.

Hogy kezdődött a színházi karrierje? Milyen volt a kezdet?

Én eredetileg operarendezőnek készültem. Be is kerültem az Operaházba asszisztensként, ami természetes dolog volt – hiszen Nádasdy-növendék, van némi zenei előképzettsége –, de valahogy nem éreztem elég meggyőzőnek az ottani munka erkölcsét, etikáját, megmondom őszintén. Inkább egy nagy és széteső intézményben találtam magam, és olyan helyre vágyódtam, ahol ambiciózusabb a munka. Ezt akkor jeleztem Nádasdy tanár úr felé, aki azt tanácsolta, hogy jöjjek a Vígbe asszisztensnek, szóval így kerültem ide. Asszisztáltam Várkonyi Zoltánnak és Horvai Istvánnak, ami szellemileg nagyon felvillanyozó dolog volt. Meg kell, mondjam, ez a színház már akkor nagyon jó volt. Várkonyi asszisztense voltam például A testőrben, amely legendás előadás volt. Tulajdonképpen itt töltöttem a gyakorlati éveimet, de Várkonyi már a legelején közölte velem, hogy ő nem gondolkozik bennem, nem akar engem ideszerződtetni, de ha akarok, itt lehetek asszisztensként.

Olvastam egy anekdotát a vizsgaelőadásáról és arról, hogyan lett rendező a Vígszínházban. Mesélne erről?

Egy nagyon esős délután volt, mikor a Színművészeti Főiskolán készültünk az én vizsgarendezésemre. Szép Ernő Május című műve volt a darab, Venczel Vera játszotta benne a lányt, Szombathy Gyula az öngyilkost és Márton András a fiút, de Benedek Miklós, Monori Lili és Balázsovits Lajos is szerepelt benne, tehát remek, nálam fiatalabb növendékek játszottak az előadásban, akik később mind jelentős színészek lettek – elég jó szereposztás volt. Ahogy említettem, ez egy esős délután volt, és Várkonyiról köztudott volt, hogy hipochonder, aki nagyon fél a megfázástól. Épp elmenőben volt a főiskoláról, de látta, hogy esik az eső, ezért megkérdezte, mi történik bent, és mondták neki: az egyik rendező vizsgája lesz. Várkonyi megkérdezte, hogy hosszú lesz-e, mire mondták: nem, egy óra. Akkor kinézett még egyszer, végül pedig beült és megnézte. Aztán a vizsga végén mondta ott valakinek, hogy küldjék oda hozzá a rendezőt. Odamentem hozzá, és mondtam, hogy „tanár úr, hívott”. Rám nézett – ugye ismert a színházból, hisz asszisztáltam neki, de nem tudta, hogy én rendeztem az előadást –, és azt kérdezte, hogy „maga rendezte?”. Mondtam, hogy én, ekkor gratulált, én pedig megköszöntem. És akkor azt mondta: menjek és szóljak Venczel Verának, hogy másnap délben mindkettőnket vár az irodájába. Én akkor lementem, szóltam Verának, és másnap izgatottan bejöttünk a Vígszínházba, felmentünk a harmadik emeletre, ahol az igazgatói iroda van, és vártunk Várkonyira. Pontban 12-kor kinyílt az ajtó, kilépett Várkonyi, és azt mondta Verának, hogy „hölgyeké az elsőbbség”. Vera bement, két perc múlva pedig kijött halálsápadtan. Az ajtó egy pillanatra becsukódott, és akkor kérdeztem, hogy mi történt, Vera pedig mondta: „szerződést ajánlott” – de közben majdnem elájult. Aztán újra kinyílt az ajtó, engem is behívott, leültetett, és azt mondta: „nagyon tetszett az előadása, nagyon jó rendezői munka volt egy fiatal rendezőtől, szeretném, ha ideszerződne hozzánk”. Ez rám körülbelül olyan hatással volt, mint Venczel Verára. Hatalmas dolog volt, és tulajdonképpen így dőlt el az én egész életem. És azóta itt dolgozom.

Milyen volt kezdő rendezőnek lenni itt, a színházban?

Természetesen nem volt könnyű, mert a színház tele volt óriási egyéniségekkel. Az akkori társulatban itt volt Sulyok Mária, Bulla Elma, Ruttkai Éva, Darvas Iván, Latinovits Zoltán, Somogyvári Rudolf, Bilicsi Tivadar, tehát mondhatni, az óriások szoborcsarnoka. Abban az időben nem volt könnyű idekerülni, az emberben elég sok szorongás volt. De Várkonyinak végtelen bizalma és türelme volt, és ezt én végig éreztem. Akkoriban főleg olyan darabokat rendeztem, amelyeket a színház adott nekem, tehát nem én választottam. Visszautasíthattam a darabot, de általában a színház javasolt, majd egyszer Várkonyi azt mondta nekem, hogy „a legközelebbi darab olyan legyen, amelyet maga javasol, a szereposztásban is mindenkit meg fog kapni, akit akar, most szeretném, ha csinálna egy olyan előadást, amely teljesen olyan, ahogy maga képzeli”. És akkor Radnóti Zsuzsa – aki a Vígszínház dramaturgja volt, és mint alkotótárs, meghatározó ember az életemben – a figyelmembe ajánlotta Déry Tibor új kisregényét, melynek az volt a címe, hogy Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról.

Mi Radnóti Zsuzsával elkezdtünk közösen dolgozni, kialakítottuk azt a példányt, amelyre gondoltunk, és lassan elkezdett gomolyogni a fejemben, hogy milyen stílusú és világú előadást képzelek el. Ebben egyre nagyobb és fontosabb kérdőjel volt, hogy milyen legyen majd a zene, mert éreztem: zenés darabnak kell lennie, valamint egyfajta csoportszínházi darabnak, amely akkor forradalmi dolognak számított, mert korábban nem volt ilyen a magyar színházi életben. Így jutottunk, illetve jutottam arra az elhatározásra, hogy felkérem Presser Gábort, akinek a zenekara, a Locomotiv GT nagyon fontos együttes volt Magyarországon. Pressert nem ismertem személyesen, úgyhogy Adamis Annát kértem meg, ismertessen minket össze. Amikor először találkoztunk, Gábor arra kért, hogy menjek el hozzá valamikor, és olvassam el neki a példányt, közben pedig mondjam el, mire gondolok a zenével kapcsolatban. Nagyon-nagyon hosszú délután ültünk az ő lakásában – ezzel indult el tulajdonképpen a munka. Úgy emlékszem, hogy egy jó másfél évet dolgoztunk a példányon, a zenén, amíg az egész kialakult, aztán pedig elindultak a próbák. Ha jól emlékszem, 1973-ban mutattuk be a darabot, tehát mostanra már 43 éve.

Milyen élmény volt maga a bemutató?

A bemutató tökéletesen váratlan és döbbenetes visszhangot váltott ki, amire senki nem számított. Ma visszaemlékezve, ez annak a korszaknak az egyik legnagyobb sikere volt, ha nem a legnagyobb. Teljesen döbbenetes volt az, ahogy az emberek áramlottak a színházba. Már az utcán álltak, a környéken lehetett látni, hogy Képzelt riport-előadás lesz az este. Ez a darab, mint egy mágnes vonzotta a fiatalokat, rengetegen jöttek. De egyébként elkezdett megmozdítani mindenféle generációt, és egészen különleges siker volt, ami egyrészt nyilván összefügg azzal, mikor történt, milyen történelmi idő volt akkor Magyarországon, de talán azzal is, hogy a Képzelt riport nagyon erőteljesen megfogalmazta mindazt, ami abban az időben a magyar fiatalság fejében volt a saját életével kapcsolatban. A Képzelt riport, maga a regény és természetesen a darab is, Amerikában játszódik, de ezt az égvilágon senki nem gondolta, hisz mindenki tudta, hogy ez egy Magyarországról szóló metaforikus előadás.

A Képzelt riport mellett még rengeteg sikeres darab fűződik a nevéhez. Van olyan, amely nagyon kedves a szívének, amely mély nyomot hagyott önben?

Természetesen minden rendezői életműben vannak olyan előadások, melyeket az ember kimondottan szeret. Mondjuk nekem ilyen volt Bulgakov: Őfelsége komédiása, melynek a főszerepét Darvas Iván játszotta, de szerepelt benne Ruttkai Éva, illetve Lukács Sándor egész fiatalon ebben a darabban debütált mint Lajos király, és óriási sikere volt. Azt hozzá kell tenni, hogy ez az előadás olyan műből készült, amelyet akkor még a Szovjetunióban nem lehetett játszani, tehát az orosz értelmiségiek azért zarándokoltak ide a színházba, hogy ezt a darabot színpadon lássák. Akárcsak a Képzelt riport, ez a darab is különleges színházi érdeklődést váltott ki, melynek hatására sok híres ember megfordult itt. Olyan emberekkel ismerkedtem meg, mint például Rosztropovics, a híres gordonkaművész vagy Visnyevszkaja operaénekesnő, szóval nagyon nagy művészek jöttek ide a Szovjetunióból, és nézték meg ezt a darabot.

És akkor ezzel egyidőben megindultak a nyugat-európai meghívások: elkezdtem rendszeresen dolgozni a Finn Nemzeti Színházban, ahol a Nők iskoláját rendeztem, amely szintén emlékezetes darab. Egy korábbi magyar előadás alapján hívtak meg, melyben Darvas Iván és Halász Judit játszottak. A finn előadásnak elég nagy nemzetközi visszhangja volt, jó kritikákat kapott, és az olyan nagy francia lapok, mint például a Le Monde is, nagyon elismerően írtak róla, ez pedig kinyitott előttem ajtókat, és akkor elkezdtem más országokban is dolgozni. Németországba kerültem, majd Amerikába is meghívtak, ahol a Szentivánéji álommal mutatkozhattam be, aztán rendeztem Izraelben, Angliában, később bekerültem a londoni Guildhall akadémiára, ahol tanár lettem, majd tiszteletbeli professzor, szóval beindult az az élet, amely ebben a pillanatban is az én életem.

A rendezés során mit tart a legfontosabbnak?

Olyan nincs a rendezésben, hogy legfontosabb, mert tulajdonképpen minden legfontosabb. Pontosan az különböztet meg egy jelentős rendezőt a többiektől, hogy mindenre tud figyelni, hogy számára minden részlet fontos. Ahhoz, hogy egy kiemelkedő előadás szülessen, nagyon sok tényező kell a dráma elolvasásától, kielemzésétől kezdve addig, hogy az ember a szereposztást miként alakítja ki: mennyire képes például a rendező arra, hogy jól osszon szerepet. Akkor utána az, hogy a vízióját a próbákon miképpen tudja megvalósítani, de még egyszer azt kell mondanom: olyan nincs, hogy legfontosabb, mert minden egyes részlet fontos. Minden részletnek tökéletesnek kell lennie, és akkor van remény arra, hogy valamiből jelentős előadás születik.

Évtizedekig volt a Vígszínház igazgatója. Gondolt valaha arra, hogy színházigazgató lesz? Voltak ilyen ambíciói?

Valóban, majdnem 25 évig vezettem ezt a színházat. Bevallom, előtte egyáltalán nem gondoltam arra, hogy vezetni fogom, és nem is vágytam rá. Ez abból a helyzetből adódott, hogy a barátom és kollégám, Horvai István – aki a színházat vezette, és aki teljesen megérdemelten lett Várkonyi Zoltán halála után a színház igazgatója, mert kiváló rendező, kiváló színházi ember volt, és mindannyiunk szeretetét és tiszteletét élvezhette – nem élvezte a színházigazgatói munkát, és egy idő után abba akarta hagyni, ezért egyszerűen felszólított arra, lépjek az örökébe. Úgyhogy ilyen módon lettem én a színház igazgatója, aztán majdnem 25 évig ülhettem ebben a megtisztelő pozícióban.

Milyen volt a kezdet színházigazgatóként? Hogy érezte magát az elején?

Nyilván nehéz volt, szorongtam a nagy elődök után. Belegondolni, hogy az ember egy olyan színházat vezet, melynek az első igazgatóját Ditrói Mórnak hívták, a következőt pedig Jób Dánielnek, aki szintén egy nagy színháztörténeti legenda... De itt voltam Várkonyi időszakában, amikor ez volt Magyarország legjobb színháza, tehát beülni abba az irodába, ahol Ditrói, Jób és Várkonyi ültek előttem, nagyon nagy felelősség, és nem kis szorongást kiváltó helyzet volt, amelyhez az ember megpróbált felnőni. Tulajdonképpen utána erről szólt az életem: nagyon nagy kihívás, emellett pedig nagyon nagy élvezet volt ezt a színházat vezetni.

Közben pedig még egy másik feladat is reám hárult: a Vígszínház felújítása idejében már én voltam az igazgató, tehát effektíve a felújítást is le kellett vezetnem, amit mondjuk a legjobban úgy tudok elmondani, hogy olyan módon próbáltam ennek a feladatnak megfelelni, mintha a saját lakásomat újítanám fel. Szóval én minden áldott reggel 6 óra 30 perckor itt voltam, végigjártam a színházat, és lejegyzőkönyveztük, hogy mi az, ami megfelel, és mi az, ahol a minőséggel nem vagyok megelégedve. Azok, akik az építkezést, a felújítást kivitelezték, ezt először nem fogadták rokonszenvvel, aztán idővel rájöttek, hogy „ennek az embernek ez valahogy rendkívül fontos”.

Olvastam, hogy levelet írt, ha egy bérletes nem újította meg a bérletét. Ez nagyon szép gesztus. Hogyan fogalmazódott meg önben ez a gondolat?

Amikor átvettem a színházat, nem álltunk jól a bérlőszámmal, mert olyan 3000-3500 bérlőnk volt. Mikor abbahagytam a színházvezetést, akkor ez, azt hiszem, 16 500 volt, ami a Vígben nagyon nagy bérlőszám, mert ennek nagy része hat előadásra vesz bérletet, ami azt jelenti, hogy százezer hely el van adva előre. A bérlő nagyon fontos a Vígszínház számára, ez már tradíció, hiszen amióta a színház létezik, van bérlet. Vannak családok Magyarországon és Budapesten, akiknek száz éve van bérletük a Vígbe. Ez óriási dolog, és ezeket a családokat én nagyon szeretem és tisztelem. Tisztelem azt, hogy ők ebben a kulturális tradícióban nőttek fel, és ebben nevelik fel a gyerekeiket, az unokáikat. Ők rendkívül fontos emberek az egész magyar szellemi vagy kulturális élet számára, mert ők azok, akik hisznek abban, hogy a színház a művelődés fontos zászlóvivője. Tehát ők nagyon nagy támaszai a színháznak, úgyhogy minden alkalommal, amikor egy bérlő nem újította meg a bérletét, akkor valóban írtam neki levelet. Megírtam neki, hogy nagyon sajnálom, amiért nem újította meg, és szeretném, ha ezt az elhatározását megváltoztatná, mert én nem szeretném őt elveszíteni. És az az igazság, nagyon sokszor előfordult, hogy mikor ezt a levelet elküldtem, akkor azt a választ kaptam tőlük: meggondolták magukat, visszajönnek és megújítják, vagy pedig megírták, hogy miért nem újították meg. Akkor lehet, hogy én még egyszer írtam nekik… Én minden egyes bérlőért harcoltam, hogy itt maradjon velünk.

Saját maga döntött úgy, hogy abbahagyja a színházigazgatást. Miért hozta meg ezt az elhatározást?

Egyszerűen kalandvágyból, úgy éreztem, hogy sok mindent nem akarok még lezárni az életemben. Még többet akartam dolgozni, rendezni, utazni és különböző kihívásoknak megfelelni, amelyeket a színigazgatás mellett nagyon erősen háttérbe kellett szorítanom. Tehát ilyenfajta indíttatások voltak bennem ahhoz, hogy úgy döntsek, abbahagyom a színházvezetést. Ezt a mai napig nagyon jó döntésnek tartom, főleg azért, mert az igazgatói székbe rendkívül alkalmas ember került Eszenyi Enikő személyében, aki egyrészt nagyszerű művész, másrészt szerintem remekül vezeti a színházat. Nagyon büszke vagyok, hogy annak idején rá gondoltam, arra, hogy ő folytassa azt a munkát, amelyet én akkor abbahagytam – és most is úgy érzem, ez nagyon jó döntés volt. Ebben a pillanatban azt gondolom, hogy Eszenyi Enikő az egyik legkiemelkedőbb színházvezető Magyarországon, vagy akár az egész régióban.

A rendezés és a színházigazgatás mellett professzori munkássága is jelentős. Mikor és miért döntött úgy, hogy tanítani szeretne?

Várkonyi Zoltán hívott be tanítani, először az ő osztályában voltam fizetés nélküli, önkéntes tanársegéd. Ez pont az az osztály volt, ahova Kern Andris is járt, tehát nagyon jó osztály. Kern Andris, Bodnár Erika, Piros Ildikó… hát ilyen kiváló színészek jártak oda, hogy kapásból csak három nevet mondjak. Kiváló szellemi légköre volt az osztálynak, nagyon jó volt velük lenni, közben pedig láthattam Várkonyit magát, ő hogy tanít. Rengeteget tanultam tőle. Akkor kezdtek el a tanítással kapcsolatos gondolatok megfogalmazódni bennem, mikor őt láttam tanítani, illetve Pártos Géza tanár urat, aki szintén nagyszerű tanár volt, és ezáltal lassan elkezdett kikristályosodni, hogy milyen elgondolások és elvek mentén szeretnék majd tanítani.

Ugyanúgy, ahogy rendezőként Várkonyi nevelt fel a színházban, tanárként is kinevelt, hogy majd egyszer odakerülhessek egy osztály élére. Ez már régen történt, hiszen nagyon hosszú ideje tanítok, és hosszú ideje vannak már saját osztályaim. Aztán ebben az utazásban mellém szegődött Hegedűs D. Géza, aki a társprofesszorom lett, és akivel most már együtt vezetjük az osztályokat, majd pedig Forgách Péter, a fiatal, ragyogó rendező is becsatlakozott az elmúlt 15 évben. Az én régi növendékeim között mostanra már Kossuth-díjas, kiváló művész és érdemes művész is van, nem is egy, tehát óriási száma van azoknak a növendékeimnek, akik a mai magyar színházi, sőt a filméletben is jelentős szerepet játszanak. Valaki kiszámolta, hogy körülbelül olyan nyolcvan és kilencven között lehet azon volt növendékeim száma, akik ebben a pillanatban Magyarországon a színházi és filmes életben részt vesznek – ez elég mellbevágó szám.

Számos díjat nyert már és rengeteg kitüntetést kapott. Hol foglalnak helyet az ön életében ezek az elismerések?

Mikor az ember kap egy díjat, rendkívül örül neki, mert ez pillanatnyi jelzés arról: valaki észrevette, hogy dolgozik. A legfontosabb, hogy az ember folyamatosan és igényesen dolgozzon, és állandóan előre gondolkozzon. Én nagyon hiszek abban, hogy a gondolkodás nem állhat meg, és nem fordulhat a múlt felé. Előre kell gondolkozni, és folyton új dolgokon kell törnie az embernek a fejét, hogy az igazságokat ki tudja fejezni. A díjak nagyon jók akkor, amikor jelzések vagy elismerések, egy díj akkor tud kártékonnyá válni, amikor valakiben megállítja a szellemi folyamatot, és az illető már nem akar progresszíven gondolkozni a művészetről. Tehát jóleső dolog, amikor az ember megnyeri a Dóra-díjat, mondjuk a Három nővérrel vagy a Platonovval. Vagy a Vadkacsával az Irish Times legjobb rendezőnek járó díját, ezek nagyon fontosak, a világ legnagyobb, legfontosabb színházi díjai közé tartoznak, de hát nyertem még díjat Izraelben, Németországban, valamint Amerikában is, és ez mind nagyon-nagyon jó abban a pillanatban, amikor az elismerés jön, de mikor az ember a következő előadásra készül, a közönség nem foglalkozik a múlt héten vagy a tavaly odaítélt díjjal. A közönség új és kivételes élmény miatt ül be a színházba, és a rendezőnek, a színház művészeinek a feladata vagy felelőssége az, hogy új, izgalmas és különleges élményt nyújtson a nézőnek. Tehát ilyen értelemben természetesen lehet örülni a díjaknak, de az elismerés nem csökkenti az ember felelősségét akkor, amikor a legközelebbi előadásra készül.

Mit jelent az ön számára a mostani Prima Primisimma-jelölés?

Megmondom őszintén, nagyon örültem, mikor megtudtam, hogy Prima Primissima-jelölést kaptam, és persze örülnék, ha rám esne a választás, de olyan jó a másik két jelölt is, hogy tiszta szívből tudnék örülni akkor is, ha ők nyernének, mert megérdemlik. Azt gondolom, hogy ilyen értelemben a közönségzsűri nincs könnyű helyzetben, mert ők kiválóak, és sok mindent letettek már az asztalra. A Prima Primissima esetében azért is örül az ember, mert a korábbi díjazottaknak is van szavuk abban, hogy ki kapja a díjat. A korábbi díjazottak névsora pedig elképesztő, és a magyar művészeti életnek tényleg a legjavát képezi le. Ez a díj azért őrizte meg a presztízsét, mert valóban a legkiválóbbaknak ítélték oda és soha, semmiféle disszonancia nem került a neve mellé. E díj kiválasztottjai teljes egészében élvezik a magyar művészeti élet tiszteletét és rokonszenvét, ami nagyon nagy dolog. Ez tehát ez egy tiszta presztízsű díj, és már az is hatalmas megtiszteltetés, hogy az ember egyáltalán reménykedhet abban, hogy megkapja.

Tóth Eszter
Fotó: MTI/Czimbal Gyula
Forrás: kultura.hu