2016-ban a Magyar Torna Szövetség kiadásában jelent meg Jocha Károly A lólengés magyar világklasszisai című interjúkötete, amelyben a szerző a lólengés még élő olimpiai bajnokaival és edzőikkel készített életút beszélgetéseit publikálta. Továbbá megszólaltatott sport- és edzőtársakat, sőt olykor családtagokat is.

A XVI. Győri Könyvszalon első napján, november 18-án a Győri Nemzeti Színház nagyszínpadán került sor a képekkel gazdagon illusztrált, hiánypótló kötet bemutatójára, amelyen nagyon illusztris vendégsereg vett részt. Magyar Zoltán a lólengés kétszeres olimpiai bajnoka, háromszoros világbajnoka és háromszoros Európa-bajnoka, a Magyar Tornaszövetség jelenlegi elnöke (a képen balról a második). Vigh László mesteredző, Magyar Zoltán invenciózus trénere, aki – megelőzve korát – az új elemek kitalálása mellett az edzést, a gyakorlatok megtanulását segítő eszközöket, kiegészítő szereket is kifejlesztett (balról a harmadik). Az általa kiötlött elemek révén pedig ebből a tornaszerből sokkal többet lehetett kihozni a versenyeken. Guczoghy György a szer háromszoros Európa-bajnoka, világbajnoki ezüstérmese (balról az első). Röck Samu testnevelő tanár és edző, Borkai Zsolt felfedezője és nevelőedzője (jobbról a második). Meglepetésvendégként pedig pódiumra lépett Borkai Zsolt, Szöul olimpiai bajnoka, a lólengés 1987-es világbajnoka, Európa-bajnok nyújtón, Győr Megyei Jogú Város polgármestere (a jobb szélen). A beszélgetést Kárpát Zsolt vezette. A vendégek bemutatása után a nézők kivetítőn megtekinthették Borkai Zsolt szöuli győztes gyakorlatát.

A kötet szerzője, az olimpiai mozgalom és a magyar sport elkötelezett híve, Jocha Károly elárulta (a képen a mikrofonnal), hogy régi, már-már mániákus terve volt ennek a kötetnek a megírása, csak a felkérésre várt, hogy elkezdhesse a munkát. Így örömmel vállalta a megbízást 2015-ben, amelyre Magyar Zoltán, a Magyar Tornaszövetség elnöke kérte fel. Magyar ugyanis erkölcsi kötelességének érezte, hogy egykori edzője, Vigh László munkásságát, teljes pályafutását bemutassa. A szerző rengeteg időt töltött interjúalanyaival, akikhez annyira tudott közel kerülni, amennyire ők ezt engedték. Elmondta, hogy mind a sportolók, mind edzőik különleges egyéniségek, akik izgalmas és érdekes sztorikat tudtak elmondani pályafutásukról. A kötet megjelentetését anyagilag a Magyar Torna Szövetség, a Magyar Olimpiai Bizottság és különböző szponzorok anyagi támogatása tette lehetővé. Magyar Zoltán további célja a kötettel, hogy a mai magyar edzőket ezzel is motiválja az elkötelezett munkára, amelynek a kiadványban bemutatott eredményei lehetnek.

Maga Vigh László végtelenül szigorú, kemény edző volt. Arra a kérdésre, hogy látja saját pályafutását, elmondta, hogy tornásznak nem volt elég tehetséges, ennek ellenére edzőnek állt. Trénerként azonban sikerült a lovon sok mindent átalakítani, új elemeket kitalálni és elfogadtatni. Elárulta, hogy ő már az 1980-as években több elemet javasolt, ámde ezek jelentős részére azt mondták, hogy lehetetlenség. Például az orsókból jelenleg három, a Nemzetközi Torna Szövetség által elfogadott változat létezik, ő maga azonban 12 különbözőt tud. Megerősítette, hogy a siker zálogának mindenképp a kemény munkát tartotta, mivel az óriási edzésmennyiség elvégzésével lehetett csak komoly eredményeket elérni, amelynek eléréséhez úgy vélte, hogy háromszor annyit kellett edzeniük a magyaroknak, mint az oroszoknak.

Véleménye szerint mindenkiből ki lehet hajtani a sok munkát. Egy kivétel volt, éppen Magyar Zoltán, akit arra tudott csak rászorítani, amire lehetett. Például mindenképp szerette volna, ha az összetett versenyre is felkészül, azonban Magyar nem hitt abban, hogy itt is lenne esélye jelentős eredmények elérésére, és a politikai vezetés sem támogatta ezt. Az edzéseken számos vita zajlott kettejük között, főként az elvégzendő edzésmennyiségről. Magyar azt mondta, hogy belső kényszer hatására ennyit nem lehetett edzeni. Mindezek ellenére sikerének egyik kulcsa óriási szorgalma volt. Ahogy elmondták, annál nagyobb a siker, hogy az edzések egy részét megtagadta. Meg is egyeztek egykori edzőjével, hogy haláluk után az örökkévalóságig Magyar Zoltán lesz Vigh László edzője.

Egy ilyen beszélgetésen nem maradhatott el az sem, hogy említést tegyenek első tornász olimpiai bajnokunkról, Pelle Istvánról is, aki 1932-ben nyert Los Angelesben lólengésben és talajon. Pelle, miután emigrált, Buenos Airesben élt haláláig, 1986-ig. Azonban első olimpiai bajnok tornászunk látta Magyar Zoltán gyakorlatait, amelyek hatására levelet írt neki, amelyben áradozott tehetségéről, és szurkolt is a versenyein.

Borkai Zsolttól megtudhatták a nézők, hogy mit is jelentett karrierjében Magyar Zoltán és Vigh László. Abszolút példaképének tekintette a kétszeres olimpiai bajnokot, gyerekként nézte a moszkvai olimpián bemutatott gyakorlatát. Guczoghy Györggyel együtt a hagyomány folytatói voltak. További varázslatos pillanatai voltak gyermekkorának, amikor az 1970-es évek elején a győri Móra iskolában a magyar és a japán tornász válogatott tagjai tartottak bemutatót. Szóba került kapcsolata saját edzőivel. Ő azt az edzésmennyiséget biztos, hogy nem tudta volna elvégezni, amit Magyaréknak kellett, azt azonban kihangsúlyozta, hogy a sikerhez csak a munkán, a kemény edzéseken keresztül vezet az út, de az edző és a sportoló feladata eldönteni, hogy kinél mennyi a megfelelő munka, és annak elvégzését hogyan tudják elérni. A munka közös, az odavezető út különbözik, éppen ezért az edző egyik legfontosabb feladata, hogy megtalálja a kulcsot versenyzőjéhez. A könyv egyik legfontosabb mondata talán az, hogy minden sikeres sportolónk, aki nagyszerű eredményeket ért el lólengésben, olyan edzővel dolgozott, akivel tökéletesen működött a kapcsolat, ennek megfelelően mindannyian ki is mondják, hogy olimpiai sikerüket csak azzal az edzővel érhették el, akikkel győzelmeik idején együtt dolgoztak.

Guczoghy György két olimpián vehetett részt sportolóként. A két szereplés között azonban eltelt nyolc év. A moszkvai olimpiára még zöldfülűként jutott ki, az 1984-es olimpiát tartotta saját maga nagy lehetőségének, azonban a történelem közbeszólt, és a magyar sportolók ezen a világversenyen nem vettek részt, így ő sem. Guczoghy csalódottságában be is akarta fejezni pályafutását, de néhány hónapnyi szünet után edzőjének sikerült meggyőznie a folytatásról. Szöulban pedig már Borkai Zsolt jobb volt nála. Ő maga azonban nem érez elkeseredettséget a hiányzó olimpiai aranyérem miatt, mivel a többi világversenyen annyi szép eredményt ért el, hogy ezek bőven kárpótolják. Annak azonban nagyon örül, hogy két olimpiai aranyérem „megszületésénél” is ott lehetett. Vele kapcsolatban Borkai Zsolt azt emelte ki, hogy rengeteg segítséget kapott Guczoghytól például akkor, amikor Budapestre költözött sportkarrierje miatt.

Röck Samu olyan szerencsés helyzetben volt, hogy mind a két nagy generáció tagjait ismerhette. Elárulta, hogy a torna nehéz sport. Nem elég, hogy valaki tehetséges. Attól, hogy valaki tehetséges, még nem biztos, hogy olimpiai bajnok válik belőle. Számos egyéb tényező szükségeltetik a sikerhez. Például a sportoló habitusához illeszkedő edző, jó csapattagok, ma sokkal nehezebb egyedül megküzdeni a mezőnyben. Kihangsúlyozta, hogy napjainkban éppen amiatt, mert nincs erős magyar csapat, elődeinél sokkal nehezebb helyzetben van Berki Krisztián. Nem utolsósorban kellenek a jó edzési és versenyzési körülmények is. Ő maga is számtalan harcot folytatott annak érdekében, hogy Győrben az olyan tehetséges tornászok, mint Borkai Zsolt, Fajkusz Csaba, Élő Róbert vagy Csollány Szilveszter jobb körülmények között edzhessenek.

Nem maradhatott el az a kérdés sem, hogy választotta ki Borkai Zsoltot, és azonnal tudta-e, hogy ekkora sikereket fog elérni. Röck Samu a kiválasztás fontosságát hangsúlyozta. Akkor már ő akarta megválasztani azokat az elsősöket, akikkel dolgozni akar. A hetvenes években a japánok voltak az egyik legsikeresebb torna nemzet, és az ő alkatuk, testfelépítésük szolgált mintául. Így esett a választása Borkai Zsoltra is, aki azonban a gyerekek között sem alkatilag, sem az ízületek lazaságában nem volt a legjobb. Azt nem tudta a nevelőedző megmondani, hogy vajon hol dőlt el, hogy belőle válik világklasszis. Talán a céltudatosság, talán a versenyszellem, talán a korosztályos válogatottság és az elért sikerek motiváló hatása vezetett a felnőtt versenyeken elért aranyérmekig.

A fenti sportolók és edzők aktív pályafutása idején mind Budapesten, mind a vidéki városokban olyan nagyszerű műhelyek működtek a tornasportban, amelyek jelentős bázisai voltak a különböző korosztályos válogatottaknak. Az edzők számára is fontos volt ez, mert egymást tudták inspirálni tanítványaik által. Az eredmények hatására pedig továbbra is lelkesen keresték az újabb és újabb tehetségeket, mert tudták, hogy előbb vagy utóbb az eredmények igazolják döntésüket.

A beszélgetés végén a Győri Atlétikai Club torna szakosztályának öt diákja mutatott be lólengés elemeket. Egyrészt szemléltették, hogy a fiatalabbak hogyan gyakorolják egy segédeszközön, az ún. gombán az egyes elemeket, másrészt egy tizenöt éves fiatalember a lovon mutatta be őket. A torna sportban az a szokás, hogy az egyes elemeket első bemutatójukról nevezik el. A magyar sportolók klasszisát igazolja, hogy a lólengésben létezik Magyar-vándor és Magyar-orsó, Sivadó-vándor, valamint Berki-elem is. Ezek közül a nézők láthatták többek között a Magyar- és Sivadó-vándort, a látványos elemek közül pedig ún. Thomas-köröket is.

Ősze Mária
Fotók: Vas Balázs