A konferencia megnyitásaként Fekete Dávid, Győr Megyei Jogú Város alpolgármestere vezette be a közönségnek a 85 éves magyar hangosfilm témáját: „A magyar filmgyártás aranykoráról beszélhetünk ebben a korszakban”. Ezt követően, első előadóként ismételten őt köszönthettük, immár azonban a Széchényi István Egyetem egyetemi tanársegéde, valamint A magyar hangosfilm plakátjai 1931-1944 című, most megjelent kötet szerző-szerkesztőjének minőségében, hogy megtartsa beszámolóját Az 1931-1944 közötti magyar hangosfilmgyártás mérföldköveiről és aktualitásiról.

Az 1931 és 1944 közötti időszak volt hazánkban az első hangosfilmkorszak, ekkor „szólalt meg” először magyar készítésű mozgókép. Jelentőségét tovább növeli, hogy az előtte hódító némafilmkorszak alkotásaiból csupán töredékek maradtak fenn az utókornak, viszont a második világháború végéig terjedő éra filmterméséből szerencsére már 80-85%. Ezen szűk másfél évtized alatt a színészek körül a mainál is nagyobb mérvű sztárkultusz dívott: óriási rajongás vette körül őket, olyan érdeklődés, sőt szeretet áradt a mozi felé, ahol a magyarok kimondottan előnyben részesítették a hazai filmeket a külföldiekkel szemben. A korszakban a könnyed, szórakoztató alkotások mellett európai szinten is kiemelkedő újdonságok születtek, amelyek a nemzetközi filmtörténet lapjaira is bekerültek. A filmgyártáshoz kapcsolódva számos műfaj működött együtt: az irodalom, a zene, a díszlettervezés, továbbá egyes kapcsolódó művészeti tevékenységek (pl. plakáttervezés). Forgatókönyvírók, zeneszerzők, szövegírók, dramaturgok, képzőművészek és persze színművészek inspirálták egymást, munkásságuk középpontjában egy cél állt: a magyar film.

Az első, Magyarországon vetített hangosfilm a Singing Fool (Az éneklő bolond) volt 1929. szeptember 20-án a Forum moziban, az ilyen alkotásokhoz azonban technikai átalakítással el kellett végezni a mozik „hangosítását”. Még ugyanebben az évben leforgatták itthon a Csak egy kislány van a világon című darabot, amely némafilmként készült el, ám a hangosfilm időközbeni berobbanása miatt a nézők ténylegesen a „hangok” felé fordultak. Szerencsére azonban éppen Magyarországon tartózkodott a Fox Movietone News hangos filmhíradókat gyártó autója, amellyel némi hangot, zörejeket és zenét tudtak keverni a film alá. Érdekesség, hogy az énekes betétek felvételekor a főszereplő Jávor Pál rekedt volt, így helyette Fekete Pál hangja hallható a filmkockákon. 1929-ben hangos rövidfilmek már idehaza is készültek, egy évvel később, 1930-ban pedig az első, egész estés magyar hangosfilm is debütálhatott Nevető Budapest címmel (az alkotás több kabaréjelenet összefűzéséből állt).

Sorra születtek aztán hazánkban is a hangos rövid játékfilmek: Szép Pongrátzné krinolinja; Füst; Hányra, Zsuzsi? (mindegyik 1930-ban), valamint immár külföldön is készítettek magyar hangosfilmeket: Joinville (Paramount stúdió); Az orvos titka; A kacagó asszony. A valódi úttörő, Magyarországon, magyar szereplőkkel forgatott első, hangos játékfilm A kék bálvány volt (bemutató: 1931. szeptember 25.) Lázár Lajos rendezésében, Jávor Pál, Gózon Gyula, Makláry Zoltán, Pethes Sándor szereplésével, amely azonban csúfos bukás lett gyenge, krimiszálakat boncolgató történetével. Viszont ami utána következett, az egészen máig érezteti hatását: 1931. november 27-én mutatták be a Hyppolit, a lakájt Székely István rendezésében, Csortos Gyula, Kabos Gyula, Jávor Pál, Fenyvessy Éva és Haraszti Mici főszereplésével. A Hyppolit fedezte fel például Kabos Gyulát, aki egészen 1938-39-ig rengeteg sikerben tűnt fel – amíg engedték játszani (zsidótörvények). Amúgy nem köztudott, hogy ebben az időben a filmeket nemcsak magyarul, hanem német nyelven is leforgatták szimultán, többnyire német színészekkel. Valamint olyan is előfordult már ekkor, hogy új befejezést kellett gyártani egy-egy filmhez, mert a közönségnek „nem felelt meg” az eredeti végződés.

A már említett sztárkultusz valóban olyan komoly jelentőséget öltött, hogy az 1930-as években feltűnt színészek végigkísérték ezt a korszakot, gyakorlatilag kivétel nélkül mind „filmcsillagok” lettek. Olyan nagyságok emelkedtek fel ekkor isteni magasságokba, mint Kabos Gyula, Jávor Pál, Ráday Imre, Ágay Irén, Perczel Zita, Muráti Lili, Erdélyi Mici, Gombaszögi Ella, Berky Lili, Vízváry Mariska, Gózon Gyula, Pethes Sándor, Csortos Gyula, Uray Tivadar.

És aztán jött a politika… A magyar hangosfilmgyártás 1939-re sajnálatos fordulóponthoz érkezett: a Színház- és Filmművészeti Kamara január 1-én kimondta, hogy zsidó származásúak maximum 6%-ban nyerhetnek felvételt a tagjaik közé. Rengeteg kiváló színész volt ezáltal kénytelen elhagyni a filmvásznat: Kabos, Gózon, Törzs Jenő, Ráday, Rózsahegyi Kálmán, Básti Lajos, Szőke Szakáll, Perczel, Ágay, Gombaszögi, velük együtt pedig nagyszerű rendezők is, mint Székely István vagy éppen Gaál Béla. A filmvászonnal együtt többen az országot is maguk mögött hagyták, így került például Kabos Gyula Amerikába, ahol elfeledve, szegénységben halt meg néhány éven belül. Helyükre a filmiparban aztán új arcok és új alkotók érkeztek: Karády Katalin, Fényes Alíz, Nagy István, Sárdy János, rendezőként Máriássy Félix, Szőts István.

1939. szeptember 1-én kitört a második világháború, ettől kezdve pedig a háborús tematika egyre gyakrabban jelentkezett a filmvásznon is. Magát a hazai filmipart azonban jótékonyan érintette a világégés, a revíziós sikerek nyomán ugyanis megnövekedett a magyar hangosfilm „felvevőpiaca”. Az ellenséges országok filmjei sorra eltűntek, tábori mozik jöttek létre. 1939. december 21-én mutatták be a Halálos tavasz című filmet (rendező Kalmár László, szereplők Jávor Pál, Karády Katalin debütálása), ettől kezdve pedig hódító útjára indult a melodráma, hogy uralkodó műfajjá váljon: Tóparti látomás, Zárt tárgyalás, Sarajevo, Mária két éjszakája (1940); Az 5-ös számú őrház, A hegyek lánya, Gyávaság (1942); Aranypáva (1943); Idegen utakon (1944). Természetesen a melodrámák mellett azért számtalan vígjáték is született ebben az időben: Igen vagy nem?, Hétszilvafa (1940); Egy bolond százat csinál (1942); Ragaszkodom a szerelemhez, Makrancos hölgy, Sziámi macska, Egy szoknya, egy nadrág (1943); Ez történt Budapesten, Makkhetes, Afrikai vőlegény (1944). További műfajként megjelentek a zenés filmek és operettadaptációk: Egy csók és más semmi (1940); Leányvásár (1941); Álomkeringő (1942), valamint a kosztümös filmek: Erzsébet királyné (1940); Egy éjszaka Erdélyben (1941); Ördöglovas, Szováthy Éva, Rákóczi nótája (1943).

A 200. magyar hangosfilm jubileumaként köszönthettük 1940-ben a Dankó Pistát, megszületett az első magyar sci-fi (Szíriusz, 1942), valamint az első, részben színes magyar film, A beszélő köntös (1941), amelyet Németországból rendelt filmalapanyagra forgattak (Agfacolor), és a teljes alkotás 10-12%-a volt színes. Az Emberek a havason (1942), A hegyek lánya (1942) és a Valamit visz a víz (1943) neorealista alkotásai külföldön is jelentős visszhangra találtak, és megjelent a revízió a filmvásznon: Magyar feltámadás (1939), Elnémult harangok (1940), Dr. Kovács István (1941).

A második világháború érkeztével, ahogyan már említésre került, bevonult a háborús téma a filmkockák közé. Megszülettek a némileg nevelő célzatú kémfilmek: Ismeretlen ellenfél (1940); Szabotázs (1942); Machita (1943), és például a magyar légierő is beszállt az alkotások támogatásába. Ebben az időben kerültek a mozikba: Zúgnak a szirénák (1939); Bajtársak, Üzenet a Volga-partról (1942); Egy gép nem tért vissza, Magyar sasok, Anyámasszony katonája, Fehér vonat, Egy nap a világ (1943). Rengeteg régi és új filmsztár kövezte ki az érát: Jávor, Páger, Sárdy, Szilassy László, Perényi László, Pataky Jenő, Nagy István, Latabár Kálmán, Csortos, Uray, Rajnay Gábor, Somlay Artúr, Bilicsi Tivadar, Hajmássy Miklós, Benkő Gyula, Tímár József, Kiss Ferenc, Mihályffy Béla, Kovács Károly, Mály Gerő, Tompa Sándor, Makláry Zoltán, Pethes Sándor és Ferenc, Greguss Zoltán, Karády, Szeleczky Zita, Simor Erzsi, Lukács Margit, Muráti Lili, Fényes, Mezey Mária, Tolnay Klári, Turay Ida, Bordy Bella, Szörényi Éva, Zsilley Margit, Goll Bea, Mednyánszky Ági, Kelemen Éva, Tóth Júlia, Hídvéghy Vali, Pelsőczy Irén. Működött az állami támogatási rendszer, a magyar kormány erőteljesen ösztönzött, de kettős cenzúrán kellett átesniük az alkotásoknak: először, hogy mit engednek leforgatni, másodszor pedig, hogy a leforgatott filmek közül melyeket engednek bemutatni.

A magyar hangosfilm aranykorában jött létre a Hunnia Filmgyár, amely aztán „hangosításra” került, 1936-tól pedig már négy korszerű műteremmel rendelkezett. A Filmipari Alap adóként minden, Magyarországon bemutatott külföldi film után méterenként 20 fillért (1930-tól 40 fillért) követelt pótdíjként. Az a filmgyártó vállalat, amely legalább egy 1500 méteres magyar hangosfilmet készített, 20 külföldi filmet adómentesen hozhatott be az országba, a filmforgalmazó vállalatokat pedig kötelezték arra, hogy minden húsz film után egy magyar filmet készítsenek. A mozik teljes műsoruk 20%-ában Magyarországon készült, magyar nyelvű hangosfilmeket voltak kötelesek vetíteni.

Érdekesek voltak ebben a korszakban az úgynevezett „munkacímek”, amikor a cenzúra nem engedte az adott címen bemutatni az alkotást (például „Hetenként egyszer” helyett „Hetenként egyszer láthatom”), címet kellett változtatni, de volt, hogy már „túl későn”, és a módosítás nem kerülhetett fel a kész plakátra, esetleg csupán alcímként. Mindezeken túl pedig gyakran előfordultak elírások is a filmplakátokon: rossz nevek, egészen más nevek.

A filmplakátokkal a nézők mozik kirakataiban, filmszínházak épületeiben találkozhattak, hengeres hirdetőoszlopokon, de előfordult hatalmas méretű, két ház között a levegőben kifeszített molinó is. Egyetlen olyan filmről tudni csak ebben a korszakban, ahol magában az alkotásban is felfedezhető egy (másik) film plakátja. Sokszor pedig – főleg az időszűke miatt – egy-egy forgatáson készült standfotó alapján készült el a grafikai plakát a filmekhez. Érdekesség, hogy a legtöbb különböző plakát A beszélő köntös című filmhez készült el, pontosan öt darab.

Helyi vonatkozásként mindenképpen említést érdemel még 1943-ból a Kettesben című, Cserépy László rendezte film, amely az első, teljes egészében műtermen kívül, győri helyszíneken forgatott alkotás Páger Antallal és Simor Erzsivel (ebben az időben a fővároson kívül szinte sohasem filmeztek).

Felmerül a kérdés, hogy az 1931 és 1944 között elkészült 360 filmalkotásból mennyi maradt ránk mára. 2016-ban közülük 294 darab mutatható be egyértelműen, a többi vagy gyenge minőségű, hiányos, töredék, vagy elveszett a háborús pusztítás, a szovjet hadsereg rablásai, illetve egyéb okok következtében (nem létezett még filmarchívum, betiltott „fasiszta filmek” és „fasiszta színészek”… stb.). 2009-ben került elő idáig utolsóként a Megálmodtalak (1943), valamint 2012-ben A kék bálvány nyitójelenete, a Nászút féláron című filmből Kabos Gyula Tengerész indulója, illetve az 1937 júniusában készült werkfilm a 120-as tempó című film forgatásáról.

A második előadásra Kurucz Márton kutató, a Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézet munkatársa foglalta el a mikrofon és kivetítő előtti helyet a színpadon, hogy ismertesse A magyar hangosfilmek kalandos sorsát. A korszakban – és még előtte, a filmgyártás kezdete óta, valamint a némafilmkorszakban – egyáltalán nem volt könnyű „fennmaradniuk” a filmtekercseknek. A világ első filmvetítését 1895. december 28-án tartották a Lumiére fivérek a párizsi Salon Indien du Grand Café közönsége előtt, s nem kellett egyetlen évet sem várni, hogy megtörténjen az első magyarországi filmvetítés sem (a Váci utcában, szabadtéren). Ennélfogva a magyar hangosfilmgyártás 85 éves jubileuma mellett idén ünnepeljük a magyar filmvetítés 120 esztendős évfordulóját is. Az első magyarországi filmfelvételek szintén 1896-ban valósultak meg.

Az első időkben a vetített képeket kávéházakban, sátormozikban tárták a közönség elé. Az első, tudatosan rendezett magyar filmalkotás A táncz volt 1901-ben, amely az Uránia Tudományos Színház egyik előadásának mozgóképes illusztrációjaként született (róla tehát nem a mai értelemben tekintett filmről beszélhetünk). A felvételre az épület tetőteraszán került sor, Blaha Lujza szerepelt benne. Ezzel megkezdődött a magyar filmgyártás korszaka is, ám mivel archiválásról és megőrzésről még egyáltalán nem gondolkodtak, a magyar némafilmek 93%-a teljességgel „elveszett”. Az éra filmes alkotásairól – a fennmaradt 7%-on túl – csupán forgatási fotókból, „elcsent” filmkockákból, a színészek és egyéb alkotók magángyűjteményeinek emlékeiből tájékozódhatunk, illetve nyerhetünk vizuális információkat. Éppen ezért vált roppant fontossá a későbbiekben a filmek másolása, kopírozása, sokszorosítása, ám a korszak technikai színvonala sajnos még nem tette lehetővé a biztonságos és maradandó másolási, megőrzési elképzelések megvalósítását. Csupán laboratóriumszerű helyiségekben készültek kópiák a filmekről, kezdetleges berendezéseken.

1944-ig két nagy filmgyár működött hazánkban. A Hunnia Filmgyár első műtermét 1911-ben építették fel, a hangosfilm megjelenésével azonban bővítésekre volt szükség, hiszen az új technológiát ebben az időben az időjárási körülmények viszontagságainak nem lehetett még kitenni. Ezért a további, méghozzá hangszigetelt műtermek igényét muszáj volt kielégíteni. Ráadásul a hangosfilmek beköszönte egyre magasabb nézői „étvágyat” gerjesztett, szó szerint sorozatgyártásra kellett átállni, ezért épült meg az a világszínvonalú ikerműterem, amelyben „egymást váltva” forgathatták az alkotásokat. A Magyar Film Iroda 1923. november 1-én alakult a Magyar Távirati Iroda-konszern részeként, melyhez a Magyar Távirati Iroda és a Magyar Rádió Rt. tartozott még. Négyféle szakterülettel foglalkozott: filmhíradó, fényképriport, kultúr- és oktatófilm, játékfilm – ezek között az első helyen a filmhíradók gyártása és forgalmazása állt. Egészen a 90-es évekig működött, akkor már a MAFILM 2. telephelyeként. Archívumának nagy része a Vörös Hadsereg dúlásának esett áldozatul, miután gyűjteményét borospincékben voltak kénytelenek tárolni. Az elkészült filmeket ebben a korszakban az Országos Mozgóképvizsgáló Bizottság (1918-1945) – vagyis a köznyelvben a cenzúra – elé kellett tárni, amely a nyilvános filmvetítések szabályozására engedélykivonatot bocsátott ki.

A filmmegőrzés hivatalos története, legalábbis az igény felmerülése az 1910-es évek elejéig nyúlik vissza. Ebben az időben a filmek még csupán termékként funkcionáltak, műalkotásbeli, művészeti jellegük még fel sem merült. 1913-ban azonban egy Magyar Miklós nevű törvényhatósági bizottsági tag szorgalmazni kezdte egy „Fővárosi Filmmúzeum” létrehozását, azonban a próbálkozások gyakorlatilag 10-15 év alatt sem realizálódtak, miközben sorra születtek a filmek, s nemegyszer tűzvészből kifolyólag (raktárak, mozik) örökre el is enyésztek. Ráadásul megőrzési protokoll és intézmény híján a fennmaradó alkotások is a megsemmisülés sorsára jutottak, miután a filmek alapanyaga, a nemcsak rendkívül gyúlékony, hanem robbanékony nitro-celluloid (cellulóz-nitrát) egyenesen „selejtnek” minősült, újrafelhasználására pedig – a filmet hordozó ezüst-rétegtől megszabadítva – számos lehetőséget találtak például a ruha- és öltözetgyártás területén.

Egészen 1957-ig nem volt Magyarországon hivatalos filmmegőrzés, archiválás, ráadásul a magyar kormány többször is egyenesen a filmek megsemmisítésére buzdított. 1957-ben aztán végre megalakult Színház- és Filmtudományi Intézet néven a filmarchívum, a majd fél évszázada vágyott intézmény, amely különböző neveken, koncepciókkal és hordozókon azóta is azon fáradozik, hogy a nemzeti filmkincset megőrizze, és hozzáférhetővé tegye az utókor számára. A fellelhető filmkincs összegyűjtésében, állagmegóvásában sokat lendített az ugyanekkor megszülető Magyar Televízió, miután a nézőközönség egyre inkább kíváncsi volt a régebbi alkotásokra. Az 1960-80 közötti új filmek regnálása azonban ellentétesen hatott a korai filmgyűjtemény felkutatására irányuló erőfeszítésekre, az 1945 előtti magyar filmgyártás szinte teljesen háttérbe szorult.

A filmarchívum fontos tevékenysége volt az összegyűjtés mellett a régi nitro-filmek lemásolása, hogy az alkotásokat átmentsék egy jóval biztonságosabb matériára (a kopírozás után az eredeti celluloidot elégették). Ez akkor szükségszerűnek tűnt, ám az évtizedek alatti állagromlást nem tudta megakadályozni – sajnos a mai digitális technológia segítségével az eredeti alapanyagról teljesen és kiváló minőségben megmenthető lett volna a korai magyar film öröksége.

Az Országos Széchényi Könyvtár Plakát- és Kisnyomtatványtára, különös tekintettel a grafikai plakátgyűjteményre címmel Kopcsay Ágnes, az OSZK könyvtárosa tartott képekkel bőven illusztrált előadást. Nemzeti könyvtárunkban ugyanis a könyvek és periodikák mellett filmes témájú kisnyomtatványokat, plakátokat, sőt mozgóképeket is őriznek. A kisnyomtatványok (amelyek nem méretükben, hanem oldalterjedelmükben „kicsik”) egyik típusa az aprónyomtatvány (egyetlen oldalas dokumentum), közéjük tartoznak például a plakátok is. Az OSZK plakát- és kisnyomtatvány-gyűjteménye pedig közel 4 millió darabot számlál.

A film témakörében a füzetes formátumú kisnyomtatványok típusainak széles spektrumára láthattunk példákat. Az előadó mutatott a fényképüzemekről szóló jogszabályokba ütköző kihágásokról dokumentumot csakúgy, mint a Simpla Filmpalota 25 éves jubileumára készült nyomtatványt (a második világháború után ez volt a Bartók mozi 630 férőhellyel), vagy a TERTA nevű hangosfilmleadó berendezés katalógusát (köztük olyan vetítőberendezéssel, amely ugyan csak némafilm lejátszására volt alkalmas, de bizonyos eszközzel „hangosíthatóvá” vált). Ebbe a dokumentum-körbe tartoznak például a különböző méretű és formátumú naptárak („Győzött a hangosfilm, a technika beszélő vívmánya … a vászon néma sztárjai életre kelnek, és dalolnak.”), ahol a nagyobb terjedelmű kiadványokban helyet kaptak filmek reklámjai is. De ide sorolandók a mozijegyek, szórólapok, különböző reklámok (képeslap, levelezőlap), gyászjelentések (több mint 600 ezer darab, köztük többek között Csortos Gyula, Simon Marcsa, Eisemann Mihály, Gózon Gyula, Zágon István), részvények (például a Star Filmgyár és Filmkereskedelmi Rt. Részvényszelvényei), vagy éppen röplapok (láthattunk egy 1956-os darabot egy Karády-film slágerének soraival).

A kisnyomtatványok köre azonban még ennél is szélesebb, amelyek közül olyan – filmekhez nem kötődő – példákat láthattunk, mint képeslapok, zenei aprónyomtatványok (országos hírű hangversenyek Győrben), ponyvanyomtatványok (olcsó, egyszerűen megfogalmazott dokumentumok), bizonyítványok (kordokumentum jellegű dokumentumok), menükártyák, ex libris (Kner Imre nyomdájából), táncrendek, számolócédulák (leginkább az 1920-es évek elején voltak népszerűek), kártyák és társasjáték, sőt, még puzzle is.

Az OSZK grafikai plakátgyűjteményéből Kopcsay Ágnes következetesen sorra vette összeállításában a bemutatott hangosfilmkorszak egyes éveit, ahol a művészi igényű, „besorolású” plakátok mellé a témához nem tartozó, más topikok körébe illő „falragaszokat” állított szemléltetésképpen. Az 1920-as, 1930-as évekből származó plakátok manapság aukciókon akár több millió forintos értéket is képviselhetnek. Az akkori filmplakátok koncepciójánál elsősorban a színészek, szereplők arcképe jelent meg különböző mesterséges beállításokban, vagy a film egyes kulcsjeleneteinek pozíciójában. Sejtelmes, titokzatos, illetve humoros hangulati „megvilágításba” helyezték a plakátok tartalmát (természetesen a film műfajától függően), érzelmi töltetet szolgáltatott a színek különböző variációja, tónusa, erőssége-gyengesége. Az arcok ábrázolásánál a különböző emberi tekintetek, arcjáték, mimika szolgáltak hol valós, hol kissé mesterséges, hol pedig karikatúraszerű megjelenítésben. Az 1940-es években pedig a háború témaköre nemcsak a filmes plakátokon jelent meg, hanem más tartalmú aprónyomtatványokon is.

A konferencia tanulmányainak sorát utoljára képviselő Némáné Kovács Éva, a Dr. Kovács Pál Megyei Könyvtár és Közösségi Tér helyismereti könyvtárosa a Mozaikok a győri filmjátszás és mozik történetéből címet adta előadásának, aki rendkívül színes képanyag bemutatásának kíséretében foglalta össze a helyi filmvetítések históriájának mérföldköveit, emlékezetes pillanatait, történelmi jelentőségű pontjait. Ahogyan Magyarország, úgy Győr sem maradt el sokkal a film világpremierjétől, hiszen 1896 decemberében már élő fényképet játszottak le a városban. Két évvel később került aztán sor – ugyan nagyon rossz minőségben – élő képek vetítésére a színházban. Hogy a film végül valóban hódító útjára indulhasson, Győrben először kettő kávéház kapott vetítési jogot a várostól: a Fiume- és Korona kávéház. Ők aztán – sajnálatos, de érthető módon – egyfajta versengést rendeztek egymás között, amely egy ponton túl erkölcsileg megkérdőjelezhető tevékenységbe csapott át (különböző, erotikus jellegű felvételekkel).

1905 decemberében az Elite kávéház (előzőleg Auer kávéház) szintén megkapta a filmvetítési jogot Győrben, és működtethetett mozit a vendéglőben, majd sorra következtek a többiek az „új látványossággal”: 1907-ben a Hungária kávéház, a Royal, a Fehér Hajó kerthelyisége, 1908-tól pedig a Kisfaludy kávéház és az Apolló mulató. A kávéházak eredeti működési körétől eltérő tevékenységükkel kapcsolatban azonban kezdetben rengeteg probléma merült fel: éjjeli vetítések, a filmek alatt folyamatosan jövő-menő vendégek, a nők magas tollú kalapjai… stb. Az 1910-es évekre gazdaságtalanná váltak a kávéházi vetítések, így felmerült a kimondottan filmek játszására szakosodott intézmények igénye: 1912-ben pedig meg is született Győr első állandó filmszínháza a Bisinger sétányon, az Apolló mozi. Ekkor a város vezetése 3 vállalkozásnak adott csupán vetítési jogot, ahol egy időre még a színház is vetélytárssá vált. Az évtized végére a mozi már valóban bő bevételt hozó tevékenységgé nőtte ki magát, ahol az I. világháború idejében az Apolló tulajdonviszonyában családon belüli változások álltak be, melynek ellenére tovább üzemelt. A direktórium ráadásul fontos nevelési célzatot is látott a filmvetítésekben.

1920-ra az Elite kávéházat is mozivá szándékoztak átépíteni, így nyílt meg 1922 áprilisában az Elite Mozgó Győr második mozijaként, 426 férőhellyel. Az első időben az Elite bevételei az Apollóénak 70-80%-át tették csak ki, de ez a helyzet hamarosan megváltozott: egyre népszerűbb lett, jobb volt a gépek állapota, valamint több új filmet hoztak be – hamarosan végül kétszer annyi látogatót fogadott, mint az Apolló. 1924-33 között az Apolló mozi használati jogát a város saját kezelésébe vette, melynek során azonban hiába vetett be több újdonságot is, mégis elmaradt az Elite Mozgó mögött. 1930-ra a hangosfilm megkezdte hódító útját, melyből a győri mozik sem maradhattak ki. Az újdonság hatalmas érdeklődést generált, ám a gazdasági válság miatti egyre kisebb látogatottság nem kerülte el az Elite-et és az Apollót sem. 1931-33-ra óriási erőfeszítések árán, népszerű amerikai filmek beszerzésével mégis sikerült életben maradniuk, ráadásul a magyar hangosfilm térhódítása is kedvezett a számukra. A közönség ekkorra a hazai filmeket sokkal jobban megkedvelte az óceánon túliaknál (abban az időben kevesen tudták elolvasni a feliratokat, a magyar nyelv döntőnek bizonyult), a filmvetítés ismételten gazdaságos vállalkozássá lett.

Győr városa 1935-ben újra a kezelésébe kívánta venni a mozikat, sőt egy harmadik filmszínházat is üzembe állított Városi Filmszínház néven, de a triumvirátus nem maradt tartós. Az Elite Mozgó és az Apolló mozi népszerű, szórakoztató játékfilmeket játszott, míg a Városi Filmszínház ismeretterjesztő filmeket. Egy évvel később a két nagy mozi újra „egyedül maradt”, a város visszaadta az üzemeltetésüket magánkézbe az előző szerződések alapján. 1939-ben az Apolló felszerelését megint csak modernizálták. A II. világháború éveiben a vetítésekben nem esett törés, 1941-re a magyar és amerikai filmek mellett megjelentek a német alkotások, valamint a háborús tudósítások. Közben mindketten átestek „névmagyarosításon” (ráadásul működésük végéig még többször): az Apollóból Aranykert lett, az Elite-ből Erzsébet (majd Dózsa Filmszínház, majd Barátság Mozgófénykép Színház, majd végül Köztársaság Mozi). 1942-44-ben sokszor teljes csúcsüzemmel, telt házzal futottak. 1943 nyarán Győrben első hangosfilmként forgatták a Kettesben című Cserépy László-filmet Páger Antallal és Simor Erzsivel.

Az 1940-es évek második felére lazult a „fegyelem” a mozikban: a későn érkezőket is beengedték, fiatalok késő esténként is csapatosan látogatták őket. 1953-ban végleg bezárt az egykori Elite Mozgó, az épületet is elbontották. A második világháború után Vörös Csillag mozi néven működött tovább a volt Apolló, az Országos Moziüzemi Vállalat részeként, ám az 1960-ban felépült korszerű Rába mozi mellett egyre inkább háttérbe szorult, hogy 1992 év végén ő is végleg bezárjon.

A konferencia témájának mintegy megkoronázásaként és összefoglalásaként került sor A magyar hangosfilm plakátjai 1931-1944 című kötet bemutatására Fekete Dávid szerző-szerkesztő prezentálásában. A kötet a Dr. Kovács Pál Megyei Könyvtár és Közösségi Tér, valamint az Országos Széchényi Könyvtár égisze alatt került kiadásra, melyben a korszak fellelhető, eredeti plakátjai nagyfokú nyomozásoknak és kutatásoknak köszönhetően mind helyet kaptak. A nagyon komoly, képzőművészeti album érdekes módon háromféle borítóval jelent meg, az egyik címoldalon a Hypollit, a lakáj (1931), a másikon a Papucshős (1938), a harmadikon pedig az Alkalom (1942) című film plakátja látható. A kötet a látvány mellett tudást is tartalmaz a benne szereplő hat tanulmány révén: egyrészt kapunk egy filmtörténeti áttekintést, megtudjuk, hogy az adott korszakban hány film született, melyek azok a mérföldkövek, amelyek befolyásolták a magyar filmgyártást, másrészt olvashatunk arról, hogy 1945 után hogyan foglalkoztak, vagy inkább hogyan nem foglalkoztak ezekkel a filmalkotásokkal, és azt is megtudjuk, hogyan lehetséges, hogy az elkészült 360 filmből még mindig 50-60 hiányzik. Megismerkedhetünk a korszak plakátművészetével, illetve azzal, hogyan illeszkednek ebbe a filmplakátok, és a győri kötődés révén feldolgozásra került benne a győri mozik története is. S hogy valóban hiánypótló kötetről van szó, az igazolja, hogy ezen időszak plakátjai korábban soha nem kerültek még így összegzésre, soha nem kerültek ilyen mértékben reprodukálásra. A több mint 500 alkotáshoz az Országos Széchényi Könyvtár és a Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézet mellett magángyűjteményekből sikerült hozzájutni.

A magyar hangosfilm plakátjai 1931-1944 című kötet a Könyvszalon zárultával kapható lesz Győrben az Esterházy-palotában, a Magyar Ispitában, a Látogatóközpontban, a Dr. Kovács Pál Megyei Könyvtár és Közösségi Tér központi épületében, valamint megrendelhető is lesz a könyvtár e-mail címén.

Szilvási Krisztián
Fotók: Szabó Béla (1-2. kép), Vas Balázs (3-5. kép)