490

Bocs, félrement!

Interjú Schruff Milánnal

Számtalanszor hallhattuk, mondhattuk, írhattuk ezt a mondatot egy-egy chatelés vagy e-mailezés kapcsán. No, de mi van ilyenkor? Milyen következményei lehetnek egy rossz helyre küldött üzenetnek? A Belvárosi Színházban november 16-ától látható, Bocs, félrement! című előadás ezt mutatja meg. Az Orlai Produkciós Iroda gondozásában készülő darab férfi főszereplőjével, Schruff Milánnal beszélgettünk.

A darabban Richardot, a férjet alakítod. Milyen ember ő?

Sztereotip karakterek vannak ebben a darabban. Richard jól öltözött, menő ügyvéd, megvan mindene: sok pénz, szép feleség, és gyönyörű, amerikai kertvárosban laknak. A felesége otthon van, nem dolgozik, ő viszont igen, mindennap bejár az irodájába – és szeretőt tart. Mindig mindenből kimagyarázza magát, jól beszél, de sokszor hülyeségeket mond, amikor nagy bajban van. Elég felszínes fickó.

Szeretőt tart. Titokban. Akkor milyen a viszonya a feleségével?

Nincs igazán megmutatva ez a darabban, mert a szereplők nem találkoznak egymással, hiszen végig a számítógépen keresztül beszélnek egymással. Az biztos, hogy Richard és Stephanie (a feleség, akit Kovács Patrícia játszik – a szerk.) jó ideje házasok, Richard sokat dolgozik, keveset van otthon a feleségével, ritkán vannak együtt. A nő azt hiszi, hogy minden rendben van a házasságában, de korántsem. Aztán félremegy egy e-mail, amelyet Richard eredetileg a szeretőjének címzett. Ebből lesz a konfliktus.

Mit szóltál, mikor megkaptad a szerepet?

Az első gondolatom az volt: hogy a fenébe lehet ezt megcsinálni! (nevet) Nincsenek szituációk, minden chat- és e-mailszövegeken keresztül zajlik. Nincsenek élő helyzetek tehát, mindent a szöveg old meg. Öten ülni fogunk a gépek előtt, és írunk, miközben mondjuk a szövegünket. Mindezt kell érdekessé tennünk.

Ez a különleges megoldás milyen extra feladatot ró a színészre, rád?

Nagyon kell koncentrálni, mert az üzenetekre, amelyek elhangoznak, sokszor tíz replikával később válaszolok, és lehet, hogy teljesen másra, mint amire kellett volna. Nem úgy van, mint egy rendes darabban, ahol egy szituációban az egyik fél A-t mond, a másik pedig B-t, és ezt mozgásokhoz kötik. Itt nagyon figyelni kell, hol tart a történet, éppen ki reagált a másikra – ehhez nagyon pontosan kell tudni a végszót, amely gyakran nem is kapcsolódik – például – az én mondatomhoz. Nem történik több, csak annyi, hogy a színészek kifelé néznek, és mondják a szöveget. Ha nincs meg benne az intenzitás, ellaposodik, unalmassá válik. Nem adja magát könnyen a darab, nagyon el lehet fáradni benne.

Az előadás „elődje” egy Broadway-darab, amely egy könyvből készült. A mű írónője többé-kevésbé saját történetét írta meg, kapott ilyen üzeneteket ő is. Veled megtörtént hasonló? Hogy bocs, félrement?

Egy üzenet?

Igen.

Nem, olyan még nem volt, de olyan már igen, hogy belenéztek az e-mailembe, és lebuktam.

Az akkor tapasztalt érzést felhasználod a szerep átéléséhez?

Igen, megvan, hogy milyen rossz érzés volt, de ugye az megint más, amikor személyesen beszélitek meg a történteket. Ám ilyen nincs a darabban, mindenki a külön kis világában van, a gép előtt, ott történik minden kommunikáció, és egy csomót lehet hazudni. Nincs hangsúlyozás az e-mail szövegekben, csak leírsz valamit. Ez könnyebb, mert nem a másik szemébe kell hazudnod…

Szerinted oké, ahogy a darab vagy Richard kezeli a kialakult helyzetet?

Dehogy oké! (nevet) Folyamatosan hazudik, és egyre nagyobb marhaságokat. Igazából az a problémája, hogy nem tud a nőknek nemet mondani. Nem tud úgy élni, hogy ne legyen más az életében, csak a felesége. El is mond egy hosszú monológot a pszichológusnak. „Én szeretem a feleségemet, tényleg, de a spagettit is szeretem, mégsem akarok egész életemben spagettit enni. Ennék néha egy pizzát vagy egy hamburgert vagy egy véres steaket, és nem mindig csak spagettit. De ha már spagetti: akkor enném néha tányérból, máskor meg fazékból vagy egy nő hasáról…”

Sosem érezted úgy, hogy valamelyik szereped idegen tőled, nehéz a bőrébe bújni?

Szerencsére nem. Általában jó szerepeket kaptam. Minden karakterben van olyan tulajdonság, amely az emberben úgyis megvan, ha nem is az dominál benne, de ott van, csak legfeljebb fel kell kicsit erősíteni.

Richard mely tulajdonságával tudsz azonosulni?

Amit szeretek benne, ahogy hazudik. Az olyan jó! (nevet) Azt gondolom, úgy fognak hazamenni a férfiak a darabról, hogy „otthon nézzem meg az e-mailjeimet, és ellenőrizzem, biztosan kiléptem-e a Facebook-oldalamból”, nehogy lebukjanak.

És a hölgyek mivel távoznak?

Talán ugyanezzel. (nevet) Ki tudja? Nem csak a férfiak járhatnak így. Ott van például a darabban a szerető, Wanda (akit Péter Kata alakít – a szerk.), aki tudja, hogy Richard házasságban él, de nem nagyon foglalkozik vele. Arra vár, mikor hagyja már ott a feleségét. Azért a nőket sem kell félteni. (nevet)

Amellett, hogy ez egy vígjáték, és most jókat derülünk rajta, elég komoly problémákat feszeget a darab.

Igen, a párkapcsolati gondokról szól. Amikor azt hiszi az ember, hogy mindent megtesz a házasságáért, amely azonban mégsem működik – vajon miért nem? Lehet, hogy nem is azzal az emberrel kellene együtt lennie, akivel éppen van? Csakhogy az emberek sokáig élnek rossz házasságban, van, amikor örökre.

Számodra mi az üzenete ennek az előadásnak?

Az, hogy vizsgáljuk meg a kapcsolatainkat. Sokszor nem beszéljük meg a problémákat – főleg a férfiak azok, akik nem akarnak konfliktusba kerülni. Richard is azt gondolja, remekül megvan a feleségével, és teljesen normálisnak tartja, hogy szeretője van. Hiszen ő nem szereti azt a nőt, az csak szex… Nem akarom lelőni a darab végét, de annyit mondhatok: Richardnak nem lesz túl jó.

Szíjjártó Anita
Fotó: Takács Attila/Belvárosi Színház
Forrás: kultura.hu

2016.11.15
4