1120

Humorral krízistől krízisig

Cristi Puiu: Sieranevada

Kelet-Közép-Európából talán szívesen „emigrálnánk” a hollywoodi szuperprodukciókba, ám otthon a Puiu-összesben vagyunk, ami szám szerint mindössze négy önálló játékfilmet jelent. Románia idén Cristi Puiu új remekművét, a Sieranevadát nevezte az Oscarért folyó versenybe, ennek dacára mindeddig nem akadt magyar forgalmazója.

A román új hullám elindítója új filmjében ismét hétköznapi helyzeteket helyez egymás mellé, amelyek – s ez a szélsőségesség új a palettáján – hol ellenállhatatlan humorral összesisteregnek, hol hajtépő veszekedéseket eredményeznek. A román új hullám filmjeiben az a legvonzóbb, ahogyan spontánnak ható, ám tűpontos szervezettséggel hétköznapi történeteket mesélnek el. Nincs az a profi dramaturgia, ami ennél jobban bevonná a nézőt a cselekménybe. Nagy kár, hogy a magyar rendezők elvétve készítenek hasonló, rólunk, nekünk szóló alkotásokat. Pedig a mikrorealista filmezési módnak a Budapesti Iskolát követően is megmaradt a hatása, készültek szuggesztív hétköznapi történetek (Csak a szél, 2011).

A román új hullám deklaráltan nem mozgalom, az alkotások közötti összefüggéseket azonban nem lehet figyelmen kívül hagyni. Cristi Puiu első játékfilmje, a Zseton és beton indította 2001-ben azt a páratlan nemzetközi sikerszériát, amely a cannes-i Un certain regard szekcióban kezdődött. Puiu filmjei azóta bejárták a világ fesztiváljait, a Sieranevada idén már az ottani versenyszekcióban toborzott újabb híveket. Díjakból viszonylag keveset tudhat magáénak, Balzac Emberi színjátékának mintájára épített életmű-univerzuma azonban egyre izgalmasabb, összetettebb. (Csak néhány példa a teljes világ építésének jeleiből: az Aurora hétköznapi gyilkosának édesanyja a Lăzărescu úr halála mentőápolójának a szomszédja, a Sieranevada központban álló anya-figurája, Nuşa pedig Lăzărescu úr szomszédja volt.) A rendező-forgatókönyvíró módszerére a hosszú snittek jellemzők, amelyeket fixen tartott kameraállásokkal, illetve kézikamerával fényképez. A kamerát Puiu nem technikai eszközként, hanem élőlényként kezeli, „aki” az ő alkotói nézőpontját képviseli: a rögzítéssel megmutatja azt a határt, ameddig betekintést enged a jelenetbe. A Sieranevada címének jelentésére csak tippünk lehet, nem járunk talán messze az igazságtól, ha az „eastern” szinonimájának tekintjük (vö. California Dreamin’). Története soványka: egy házaspár részt vesz a férj apjának halotti torán. A csodálatra méltóan pontos dramaturgia és az információadagolás feszültsége mindvégig ébren tartja az érdeklődést a csaknem három órás játékidő alatt. Éppen annyira és úgy unatkozunk és kacagunk, amennyire egy hasonló családi összejövetelen tennénk.

Lary (Mimi Brănescu) és felesége, Laura (Cătălina Moga) a bukaresti csúcsforgalomban. A férj vezet, az asszony perlekedik, a férfi humoros távolságtartással rázza le a rá zuhogó szavakat. Céljukhoz érnek, üdvözlik a rokonokat. A rádió éppen a Charlie Hebdo elleni merényletet taglalja, a film ideje pontosan tudható: 2015. január 10-én gyűltek össze Lary édesanyja, Nuşa (Dana Dogaru) lakásán. Lassan kihámozzuk a párbeszédekből, hogy a férfi apjának, Emilnek halotti torát tartják pravoszláv szokás szerint a temetés után negyven nappal. Lary egyenesen a repülőtérről érkezett, egy konferencián volt, egész nap nem evett, de meg kell várni a pópát, hogy megáldja az ételt, s illőn elbúcsúztassa az eltávozottat. Az egyetemista Cami (Ilona Brezoianu), Ofelia, azaz Feli nagynéni (Ana Ciontea) lánya egy erősen beállt horvát cserediákkal érkezik. Feli és Nuşa nagy lelkizésben vannak, az özvegy próbálja vigasztalni húgát csalfa férje, Toni miatt. Sebi (Marin Grigore), Feli fia egy rokon házaspárral az összeesküvés-elméletekről vitatkozik. Egy idősebb rokon, Evelina (Tatiana Iekel) a szocializmus erényeit dicséri az ötvenes évek propagandaanyagainak szintjén: ingyenes egészségügyi ellátás, oktatás, egyenlő esélyek. A téma dühödt vitát gerjeszt. Leginkább Sandra (Judith State, az ismert táncosnő) veszi a szívére a kriptokommunista tirádákat, sír, mérgelődik. Lary mindenkit, elsősorban testvéreit, Sandrát és Relut (Bogdan Dumitrache) igyekszik higgadtságra inteni, a nosztalgiázó ex-párttag hölgy rögtön a fejéhez is vágja, hogy sem belőle, sem az apjából nem lehetett volna orvos, ha nincs kommunizmus. Éppen megnyugodnának a kedélyek, amikor hívatlanul beállít Toni (Sorin Medeleni utolsó nagy alakítása), s ekkor tényleg elszabadul a pokol. Sebi lelép, nehogy orrba verje az apját, ami egyfelől jó, legalább nem fajul tettlegességig a helyzet, másfelől kínos, mert a pópa bármelyik percben megérkezhet, és a szokásnak megfelelően Sebinek kéne viselnie az elhunyt öltönyét. Laura már korábban inkább elment a szupermarketbe, ami alighanem érthető. Aztán fölhívja Lary-t, jöjjön érte, mert rossz helyen parkolt, a környékbeliek durván fenyegetik. Az autóban aztán olyan párbeszéd zajlik le közöttük, ami öt percben mutatja meg a házasság, s így a család alapjait minden szépelgés nélkül. Mert ezen a ponton Lary, a fegyelmezett, a távolságtartó, a humoros sem bírja már tovább. A jelenet gyönyörű, noha sem ügyesség, sem képi szép nincs benne. Hasonló párbeszédet a szülőben való csalódásról, a házastársi hűtlenségről utoljára talán Bergmannál láttunk. Az elképesztően jó színészgárda precíz játéka azt eredményezi, hogy a néző mindig azzal ért egyet, aki beszél. Arra a több-kevesebb időre, amíg megnyilvánul, mindenkinek igaza van.

A Sieranevada háromnegyede egy bukaresti panellakásban játszódik, ez az a körülbelül száz négyzetméteres fajta, a legnagyobb, amit a román szocialista blokkházépítés elérhetővé tett. A film dramaturgiáját, kameramunkáját, koreográfiáját és logisztikáját nem lehet eleget dicsérni: képes olyan magas szinten felépíteni a jeleneteket, hogy az igencsak népes szereplőgárda közötti interakciók a szemünk láttára születő spontaneitás élményét adják. A rokonoktól nyüzsgő, túlzsúfolt lakás szűkössége fojtogató, ugyanakkor pontosan tereli a figyelmet nemcsak a fizikai közelségre, hanem az összetartozásra is. A családi vétkek és titkok sorra derülnek ki, a néző mégis úgy érzi: igen, éppen ilyen a család. Idegesítő, bosszantó, fárasztó – és mégis minden percében ott az a nehezen körülírható otthonosság, ami a családok összetartozását jelenti.

A hollywoodi stúdiórendszer működésében alighanem az az ellentmondásos folyamat a legizgalmasabb, ahogyan a szisztémától nagyon távol álló tartalmi és filmnyelvi újításokat kanonizálja, beemeli a mainstreambe. Ennek egyik kiindulópontja a legnagyobb médiafigyelemmel követett Oscar-díj, amelynek történetében 2016 fordulópontot jelentett. Az idegennyelvű mezőnyből olyan alkotást díjaztak, a Saul fiát, ami semmilyen tekintetben nem kompatibilis a szokott Oscar-felhozatallal. A 2017-es mezőnyből a román Sieranevadát a 23. helyen jegyzik, ezzel együtt kétségtelenül érdekes versengés elé nézhetünk. Nemcsak szűkebb pátriánk filmjei nem követik ugyanis a hollywoodi dramaturgia arany(at eredményező)szabályait. A toronymagas befutónak tippelt német Toni Erdmann sem csupán hasonló, csaknem háromórás hosszával fordít hátat a jól megcsináltságnak. Romkom-, családi vígjáték-paródiaként a nyelvét ölti, a legújabb új-Hollywood – a  Judd Apatow, extrém formájában Amy Schumer fémjelezte – „pornóhumor” kifigurázásával pedig hadd ne mondjuk, mit mutat (szigorúan fel).

Mi innen, Kelet-Közép-Európából talán szívesen „emigrálnánk” a tőlünk nézve problémátlan hollywoodi szuperprodukciókba, ám igazán otthon a Puiu-összesben vagyunk, ami szám szerint mindössze négy önálló játékfilmet jelent. A rendező-forgatókönyvíró a kamerát, s vele nézőjét is alkotótársként kezeli, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy az általa koherensen összerakott történetből annyit mutat, amennyi láttatható, megmutatható. Szereplő-ismertetés nincs, a motivációt, s abból adódóan a történetet a néző rakja össze. Ha nem értette meg, vagy újranézi, vagy úgy marad. Módszere az Aurorában gördítette a legtöbb akadályt a néző elé. A Sieranevadá-ba azonban mindannyiunk szerencséjére a humor is beköltözött, s így a Woody Allenen, Mike Leigh-n nevelődött filmszeretők is könnyebben boldogulnak a film összetett világában. E helyszínekben nem (egy utcasarok, egy autóbelső, egy lakás, egy parkoló, majd ismét az utca, az autó), kitartott helyzetekben és szavakban inkább bővelkedő filmben, mint a rendező interjújában jelzi, a nézőnek „...meg kell találnia a megfelelő pozíciót. Nem igazán hiszek a képzelőerőben, abban, hogy ki lehet találni dolgokat. Persze, természetesen lehet gyakorolni, de ez esetben a gyakorlás azt jelenti, hogy annak a tréningnek a része, amellyel a világot szemléljük, ahogyan a világra odafigyelünk.” (Puiu gondolatai filmről, rendezésről bővebben itt is olvashatók.) Puiu ezúttal sem az Igazságot keresi. Most azt mutatja meg, hogyan állnak össze erős kötelékké a kisebb-nagyobb igazságok és hamisságok. Hétköznapi helyzeteket helyez egymás mellé, amelyek hol ellenállhatatlan humorral összesisteregnek, hol hajtépő veszekedéseket eredményeznek. A Sieranevada nagycsaládjának történetei a múlt, jelen és jövő hazugságai, tévedésekkel, jóval és rosszal. Láthatatlan, de lebonthatatlan épület.

Sieranevada
román-francia-bosnyák-macedón-horvát vígjáték, 2016, 173 perc, rendező: Cristi Puiu, operatőr: Barbu Balasoiu, szereplők: Mimi Branescu, Cătălina Moga, Dana Dogaru, Marin Grigore, Rolando Matsangos, Tatiana Iekel

Forrás: mandarchiv.hu

2016.11.03