1343

1956 – A feltámadás álma

Rendhagyó történelemóra a megyei könyvtárban

Október 18-án Szigethy Gábor író, rendező tartott rendhagyó történelemórát a megyei könyvtárban diákoknak 1956 – A feltámadás álma címmel. A 2016-os év az 1956-os forradalom és szabadságharc hatvanadik évfordulója megünneplésének jegyében zajlik, így a Dr. Kovács Pál Megyei Könyvtár és Közösségi Tér is folyamatosan programokkal adózik az ünnepnek.

Október 18-án délelőtt Szigethy Gábor író, rendező a forradalom alatti élményeit, a leverése utáni időszak tapasztalatait osztotta meg közönségével. A publikum zömét olyan tizenéves fiatalok tették ki, akik számára nem csupán a forradalom, de a szocialista Magyarország is történelem, hiszen egyéni tapasztalatokat nem szerezhettek. Bár ötvenhat még nem szerepelt történelemóráikon, a diktatúra természetéről már vannak ismereteik. Az előadó saját maga szemtanúja volt a forradalom kitörése első óráinak, látta a rádiónál történteket. A fiatalok képet alkothattak nem csupán az ötvenhatos eseményekről, de azok utóéletéről, a résztvevőket sújtó egzisztenciális következményekről. Megismerhették a politikai széljárás változásait, Szigethy Gábor számos tévhitet is igyekezett megcáfolni.

Nem minden szép és dicső. A forradalomról emelkedett hangon szokás beszélni, mely mélyreható változásokat hoz, és egy jobb helyzetet konszolidál. Igaz ugyan, hogy összességében egy „tisztító vihar”, de annak minden rombolásával, pusztító erejével együtt. Nem egyszerűen a jók és a gonoszok két oldala csap össze, nem lehet fekete-fehérre egyszerűsíteni a dolgokat. Hiszen minden bizonytalanná válik, az addigi szabályok, törvények érvényüket vesztik, minden estlegessé válik (túléled vagy meghalsz).

Ötvenhat történelem, de annak is historiográfiai vonatkozásai vannak, hogyan értelmezték, milyen fogalmakkal illették a történteket, így az emberek megtapasztalhatták az eseményeknek a forradalom, népfelkelés, ellenforradalom megnevezéssel történő illetését. A kádár-korszak az ellenforradalom kifejezést kanonizálta, hiszen ez adott rendszerének kvázi legitimitást. A forradalom politikai-ideológiai eszméit egy viszonylag szűk kör vallja (ez minden forradalomban így van), az utca emberét, a forradalmi tömegeket profánabb célok vezérlik, a saját létfeltételeinek javítása. A tömegeket a rezsim megnyomorító, az egyéneket mélyen megalázó politikai gyakorlata vitte az utcára.

A hatalom képviselői ellentmondásos pályán mozogtak. Az a Nagy Imre, aki a forradalom mártírjává vált, a háború utáni Magyarország első kommunista belügyminisztere lett, Moszkva stabil, megbízható embere (ekkor még Sztálin a szovjet vezető). Rákosi Mátyás, aki ötvenháromig Magyarország mindenható főtitkára volt, Sztálin halála után – egyelőre átmenetileg – kegyvesztett lesz, és a moszkvai „új gazdák” a miniszterelnökségről való lemondásra kényszerítették, hogy helyébe Nagy Imrét ültessék.

S bár változások történtek Magyarországon, a rezsim alapjában maradt. Minden fontos dolog a Kreml irodáiban született, ha Moszkva „megfázott” Budapesten, a többi szovjet szatellitrendszer fővárosaiban is „tüsszögtek”. Egy telefon alapvető irányváltást jelenthetett, az addig érvényes dolgok érvényüket vesztették. A forradalom előtt Kádár János belügyminiszter volt (utána a főváros rendőrfőkapitány-helyettese lett), elődje, Rajk László kivégzésének ő is tanúja volt, hogy később maga is megjárja Rákosi börtönét (1952-54). Míg Kádár egy cella lakójaként sínylődött, Nagy Imre csillaga emelkedőfélbe váltott, magas politikai tisztséget kapott: 1953 nyarától miniszterelnök, de a Kremlben történő hatalmi átrendeződés az ő karrierjét is megtörte, felívelő csillagból hullócsillag lett, a miniszterelnöki dolgozószobát elhagyni kényszerült – a helyiség új lakóját Hegedüs Andrásnak hívták, aki az újra erőre kapó Rákosi minden utasítását szolgaian követte. Az SZKP XX. kongresszusa aztán végképp kihúzta a talajt Rákosi alól, de cseberből vederbe került az ország, mivel a hasonszőrű Gerő Ernő lett a főtitkár. Az ő országlásának az ötvenhatos események vetettek véget: a már korábban börtönéből szabadult Kádár ismét a politika első vonalában találta magát, először még az MDP, majd a megszülető MSZMP első titkára lett. Ekkor már Nagy Imre volt a miniszterelnök.

A következő napok folytán a statáriumot hirdető miniszterelnök egyre inkább eltávolodott az ortodox kommunista álláspontjától, de ezen a téren nem volt egyedül. A Corvin köziek felszámolására kivezényelt Maléter Pál tábornok hamarosan a szovjet csapatok ellen, a Corvin köziek védelmére fordította tankjait. A kommunista kormányt átalakították, eljutván a többpárti kabinetig. Ugyanaz a Kádár, aki dicsőséges népfelkelésről beszélt, államminiszteri posztot tölt be Nagy Imre kormányában, Moszkvába megy, hogy szovjet tankokkal, Szolnokon ellenkormányt hozzon létre. A szovjet restauráció Kádárhoz köthető, Rákosi, Sztálin „legjobb hazai tanítványa” közép-ázsiai száműzetésben végzi.

A hosszú évtizedekig ellenforradalomként tanított ötvenhat tudományos megítélése 1989-ben változott népfelkeléssé, majd forradalom és szabadságharc lett belőle. Mindez nem választható el a világban lezajló gyökeres változásoktól, a szocialista rendszer eladósodásától, a Szovjetunió meggyengülésétől, majd megszűnésétől, a kétpólusú világ – átmenetileg – egypólusúvá válásától.

Az előadáson szó esett az egyéni érdekek ellentmondásosságáról, az igazság sokrétűségéről, hiszen „ahány szemüveg”, annyiféle tükröződése van az egyes történéseknek, tényeknek. Mást jelentett a felkelés a nyomorgóknak, az emberi méltóságukban megalázottaknak, és eltérően érintette a rendszer haszonélvezőit. Képet alkothattunk a kommunisták gátlástalan hataloméhségéről („Vegyék tudomásul, a hatalmat nem adjuk”). Egyetlen rezsim sem küldte a saját embereit vesztőhelyre, csak a marxista örökség „hatalmi gondozói”, Lenintől és társaitól kezdve. Hatalmi érdekektől vezérelve, mint parasztokat a sakktáblán mozgatták, helyezték át, cserélték le társaikat, ha a „legfőbb vezér” szándékait keresztezni vélte általuk, de ugyanúgy vissza is kerülhettek. Ez a bizonytalanság a vezető embereket is félelemben tartotta. Egy döntés, és minden „elúszhatott”: jó javadalmazás, szolgálati gépkocsi, pártüdülés, kiemelt boltban vásárlás, hogy aztán – esetleg egy politikai rejtély folytán – mindezt visszakapja.

Így működött a létező szocializmus országaiban a rendszer, ez a rezsim és a diktatúra édestestvérek – nem is lehet másképp. Gyökeres, minden addigi szokás, norma felrúgásáról van szó, ezek az új típusú állam elválaszthatatlan velejárói. Én (a cikkíró) emlékszem, egyetemista koromban, a dialektikus materializmus óráján fogalmazták meg a „kommunista humanizmus” ismérvét: szakítva az ezeréves keresztény humanista hagyománnyal, úgy határozták meg, a „szeretet és gyűlölet” egysége. S hogy kit kell gyűlölni? Az osztályellenséget.

Kalmár Melinda vaskos monográfiája érzékletesen mutatja be a kommunista rendszerek működését. A szakkönyvi kutatásokból kiderül, hogy önálló magyar, lengyel, cseh, kelet-német, stb. kommunista rendszer csak annyiban létezik, amennyire lazul vagy szorul Moszkva kezében a pányva. A rendszert elfogadók egzisztenciálisan kényszerültek a behódolásba. Sokáig csak a fiókban maradva születhettek alkotások, melyek alapvetően megkérdőjelezték a rendszert, a humor azonban jelen volt, és a maga módján rámutatott a rendszer fonákságaira.

Egy viccel szeretném zárni írásomat, s egyben oldani a komor mondanivalót: a hetvenes évek végére válságba jutott lengyel hatalmi rendszer a Párt vezető tisztségében többszöri váltással járt. Így volt ez Edward Giereknek, a Lengyel Egyesült Munkáspárt első titkárának esetében is. A kérdés: Hogyan kapta Gierek az infarktust? Amelyre egyszerű a válasz: Telefonon.

Csiszár Antal
Fotók: Cseke Gabriella

2016.10.19