736

Vulkán az irodalomban Pilinszky János Kráter című kötete kapcsán

Poétikai rengések Komálovics Zoltánnal a megyei könyvtárban

Október hónap egyik kiemelt témája a vulkánok különböző aspektusokban történő bemutatása a megyei könyvtár programkínálatában. Az elmúlt héten a geográfus, most pedig az irodalmár szempontjából járták körbe ezt a témát: október 12-én Komálovics Zoltán költő, tanár, képzőművész „poétikai rengéseit” hallgathatták meg az érdeklődők Pilinszky János Kráter című kötete kapcsán.

Komálovics Zoltán tanár úr a Kráter című kötetben látott fantáziát a téma irodalmi-filozófiai-lélektani megközelítésére. Amennyiben a vulkán földrajzi definícióját tekintjük, kitörésen a hasadékon sebesen – robbanásszerűen – kiáramló lávafolyamot kell értenünk. Az irodalomban ehhez hasonlóan általános vagy privát, emberiségre vonatkozó igazságok, gondolatok, kétségek tör(het)nek a felszínre. Ám míg a földrajzi értelmű tűzhányónál a természeti erők folyománya a kitörés, az irodalomban a tudatműködés munkál, hogy a kiáramló „szellemi láva” műalkotásokban tárgyiasuljon.

A vulkánműködés hol pusztító, romboló hatású (Pompeii), hol megőrző, konzerváló (megmaradt, megszilárdult testek, objektumok), hol jótékony hatású (gondoljunk a vulkanikus talajon termő kitűnő szőlőre). A szellemi „vulkán” teremtő munkája pedig számtalan, könyvtárnyi irodalomban nyilvánul meg.

Az ember folyamatosan keresi a miértekre a választ, a megoldások pedig mindig a kor színvonalán születnem meg, jól vagy rosszul. A fejlődés aztán mindig korrigálja, módosítja a tudomány akkori állásának megfelelően a választ. A hiányzó ismeretet a képzelet transzcendentális síkon próbálja megválaszolni, így teremtvén isteneket. Az ókori ember képzeletében a tűzhányó Héphaisztosz (római megfelelője Vulcanus) kovácsisten tevékenységének eredménye. Ezzel az akkori ember mintegy domesztikálta a megmagyarázhatatlannak vélt jelenséget, s úgy gondolta, hogy az irányéban történő áldozatokkal jóindulatra hangolhatja, ez alkalmas volt félelemérzetének enyhítésére. Persze ez számos, más jelenségek „működtetési felelősének” tartott Istennel is így volt.

Pilinszky János élete az 1921 és 1981 közötti időszakra esik. A magyarok éppenhogy felfogják a trianoni sokkhatást, hogy majdan belemasírozzanak a második világháborúba, amely minden idők legbestiálisabb népirtó törekvésének, a Holokausztnak is „megágyazott”. Az emberiség számára mindenképpen paradigmaváltást, új koordinátarendszert jelölt ki ez a kor, valami végérvényesen megváltozott. Theodor Adorno német filozófus szerint egyenesen „többet nem lehet lírát írni”.

A humanizmus tragikusan alulmaradt az ordas eszmékkel szemben, a fegyverek zaja, az elszabadult indulatok (Radnóti szerint: „mikor az ember úgy elaljasult…”) tora vélt diadalt ülni ott, ahol egykor Bach, Beethoven, Mozart és társainak zenei üzenete volt a zsinórmérték. A vereség azonban szerencsére nem vált visszafordíthatatlanná, mindenestre intő példa volt és marad is az emberiségnek. Mert a háború elszabadult szellemét ugyan sikerült palackjába visszaparancsolni, de amit maga után hagyott – rommá lőtt, elhamvadt városok, halottak és sebesültek milliói, megtört életpályák, tragikus sorsok –, a kollektív történelmi emlékezetbe kitörölhetetlenül beleivódott. Úgy tűnt, hogy az emberiség kezéből kicsúszott sorsának irányítása, és felerősödött az Isten utáni vágy. Persze a bizakodás kétségekkel vegyült; felmerült, mint már oly sokszor a történelem folyamán: ha az Isten a Legfőbb Jó, miért nem akadályozza meg az ilyen méltánytalanságokat, történelmi tévutakat és a vele járó kataklizmákat.

Pilinszky háborús élményanyaga is visszaköszön költészetének irányultságában: az ember helyének kijelölésében a maga választotta koordinátarendszerben, ahol a homo sapiens értelmét mindig a Teremtőhöz való viszonyítási pontként mutatja be. Beney Zsuzsa szerint verseit nem lehet egyszerűen átvilágítani, csakis egy sajátos nézőpontból. Első köteteiben viszonylag kevés a vers, majd fokozatosan vastagodnak a kötetek.

Komálovics Zoltán Pilinszky Kráter című kötetének verseiből értelmezett néhányat, a költeményeket a közönség tagjai kézhez is kapták, hogy követhessék az előadó gondolatmenetét. A versek látszólag megfejthetetleneknek tűnnek, nem lehet soronként – didaktikus módon – szétszálazni, „prózára” fordítani. Itt az esztétikai érték maga a hatás, ezt pedig a sorok összessége váltja ki. Szürrealista módon szokatlan képzettársítások, paradoxonok, mellérendelő szerkezetek sorjáznak. A köznapi értelemtől eltérő dolgok, személyek, tárgyak nyernek azonosságértelmet. Az olvasó – a versekben elmélyedve – komoly szellemi erőfeszítésre kényszerül, ha fel akarja ismerni a költő rejtett üzenetét.

Az előadás összességében roppant színvonalas szellemi élménnyel gazdagította a megjelenteket.

Csiszár Antal
Fotó: Cseke Gabriella

2016.10.13