735

Az előadó lelke számít, nem a képességei

Moziajánló: Florence – A tökéletlen hang

Florence Foster Jenkins lemezeit elkapkodták, a Carnegie Hallban is teltházas koncertet adott. Hangja viszont nem volt. Becsvágya, pénze és támogató környezete viszont annál inkább. Meryl Streep alakításában mégis teljesen érthető, hogy miért lett ekkora sikere és hírneve.

Varázslatos világ ez, a negyvenes évek New York-i mondén környezete. A gazdag, öregedő Florence Foster Jenkins minden idejét a Verdi Clubnak szenteli, amelyet azért hozott létre 1917-ben, hogy az angol operát népszerűsítse, és esténként angol férjével (Hugh Grant) az idősebb, kissé már süket, de előkelő közönségét szórakoztassa. Bukott férje hű, odaadó társa, aki, mikor felesége elalszik, leveszi róla a parókát, és csókot lehel a homlokára, lemegy az utcára, és taxit int, hogy elhajtson a saját lakására, ahol másodrangú, de nagyon csinos színésznőbarátnője vár rá, vagy esetleg egy buli. Hugh Grant mesterien áthidalja ezt a látszólagos ellentmondás: valódi férj és hű szerető, akinek a barátnője is tiszteletben tartja a feleséget, és ha az ne adj’ isten meglátogatja őket, akkor inkább elbújik az egyik szekrényben. Sok éven keresztül. De nemcsak ő lesz hű barátja Florence Jenkinsnek, hanem a lányos viselkedésű, alacsony, de rendkívül kifejező arcú kísérőzongorista is, aki először nem akarta elhinni, hogy mekkora szerencséje van, hiszen busás pénzért kísérheti heti egyszer az énekórákra járó jövőbeni operaénekesnőt. Nemsokára viszont rájön, hogy ez szerencsétlenséget is jelenthet, hiszen akár a karrierje is rámehet. Pedig még a Carnegie Hallban is fel fog lépni.

Remek párbeszédek, válogatott angol szókincs, kitűnő mimika és báj jellemzi a filmet. Akár napestig lehetne nézni, hogy itt a jóindulat, még ha átlátszó indokok vezetik is, mégis igazi, és a becsület hűséggel is jár. Mindezek a kitűnő vonások viszont épp az igazságról nem szólnak: nevezetesen arról, hogy Florence Jenkinsnek nincs hangja. A film közben kicsit úgy éreztem magam, mintha egy „sztárcsináló” műsor elő-elődöntőjét nézem: azon szórakozom, hogy a magát nagy operaénekesnőnek képzelő Jenkins miként énekel szinte fülsértően, és a körülötte lévők miképpen rejtik el zavarukat, vagy miképp fásultak bele az idősödő hölgy szűnni-nem-akaró vágyába, azaz abba, hogy ő valaha ugyanúgy elvarázsolhatja környezetét, mint ahogy Lily Pons tette varázslatos hangjával és színpadi jelenlétével. A vélemények elkendőzése viszont nagy katasztrófát jelez előre. Folyamatos tagadást, mellébeszélést látunk: időnként már szinte belül fáj, hogy Florence Jenkinsnek senki nem mondja szemébe az igazságot. Belőle pedig teljességgel hiányzik... leginkább a jó hallás. Ez a jó hallás pedig akár kétértelmű is lehet, hiszen nem akarja „meghallani” az őszintén reagáló idegenek hangját, sem a hazugság hanglejtését, de a saját hamis, már-már fülsüketítő énekét sem érzékeli.

A film látszólag vígjáték, ahol nincsenek negatív szereplők, csak valakinek az álma megvalósulását követjük. De sokat elárul arról, hogy ilyesfajta hittel és támogatottsággal sok mindent el lehet érni, az igazi tehetség mellékes.

Ajánljuk azoknak:
• akik szeretik az önmegvalósításról szóló történeteket
• akik szeretik a finom humort és azt, ha jó érzéssel kelhetnek fel a moziszékből
• akik imádják a negyvenes évek divatját és lakberendezését

Nem ajánljuk azoknak:
• akiknek a fülét sérti a hamis hang
• akik nem hisznek abban, hogy az igazságnak több oldala is lehet
• akiket untat a celebség kultúrájának története

Florence – A tökéletlen hang (Florence Foster Jenkins)
színes, magyarul beszélő, amerikai-angol vígjáték, 110 perc, 2015, rendező: Stephen Frears, forgatókönyvíró: Nicholas Martin, operatőr: Danny Cohen, zene: Alexandre Desplat, szereplők: Meryl Streep, Hugh Grant, Simon Helberg, Rebecca Ferguson, Stanley Townsend, Allan Corduner, Christian McKay

Forgalmazó: Freeman Film
Bemutató: 2016. szeptember 8.


Forrás: mandarchiv.hu

2016.10.12
5