629

Milyen otthon forgatni?

Interjú Hajdu Szabolccsal

„Igazából olyan volt, mintha kiterjesztettük volna a családunkat” – mondta Hajdu Szabolcs az Ernelláék Farkaséknál című film forgatásáról, mely elhozta a fődíjat Karlovy Varyból, elbűvölte a nemzetközi közönséget, majd a CineFesten a magyarokat is levette a lábáról. A rendezővel a film előzményeiről, a forgatásról és a fogadtatásról, továbbá jövőbeli terveiről beszélgettünk.

Nagyon kortárs, mai témát sikerült megragadnod. Mi adta az alapötletet a filmhez?

Mi minden munka előtt, amikor elkezdünk dolgozni, feltesszük magunknak a kérdést – én is saját magamnak, aztán pedig a munkatársaimnak –, hogy miért kezdünk bele bármibe is, mi az egésznek a célja, értelme, miért állunk ki idegen emberek elé a színpadra, miért rakjuk egymás után mozgóképek sorozatát. Ez elég fontos pillanat, mert ha ezekre a kérdésekre nem találjuk meg a választ már a legelején, akkor nincs meg a motiváció és a hajtóerő. Amikor elkezdtük az Ernelláék Farkaséknál színházi verzióját csinálni, nagyon egyszerű dolgunk volt, mert rengeteg olyan esemény történt a hétköznapjainkban, amelyekről volt mondanivalónk. Az elsődleges motiváció vagy cél az volt, hogy megosszuk ezeket a hétköznapi eseményeket, mert ezek határozzák meg a hangulatunkat, és belőlük áll össze az életünk. Azokból az órákból, percekből, napokból, amelyek mellett az ember elfut, vagy nem vesz róluk tudomást, de mégiscsak ez az élet. Elkezdtünk arról beszélgetni, kinek hogyan telnek a hétköznapjai, és nagyon gyorsan elkeveredtünk a párkapcsolati kérdésekig. Mindannyian kisgyermekes szülők vagyunk, úgyhogy a másik téma a gyerek volt: a gyereknevelés és a szülők konfliktusa a gyerek miatt. Ez volt az a közös nevező, amelyről mindenkinek volt megosztanivalója. Természetesen nem volt elvárás, hogy válaszokat találjunk, de szándékunkban állt, hogy legalább keressünk.

Mikor gondoltad, hogy a színházi darab megállná a helyét a vásznon?

Tulajdonképpen az első pár előadás után már mindannyiunkban megfogalmazódott, hogy nem bonyolult átvinni filmre, mert egyetlen lakásban játszódik az egész történet, néhány szereplővel, és elsősorban a dialógusok viszik. A színházi közönség nagyon jól fogadta, tehát megvolt az a magabiztosság, amely egyébként egy forgatókönyvnél soha nincs meg, mert azt ugye nem tudjuk letesztelni a közönségen. Mindenféle szakember elolvasgatja a forgatókönyveket, de az még nem jelent semmit, mert a történet különböző színvonalú agyakban jelenik meg absztrahált formában. Itt viszont nagyon kézzelfogható volt, mert már minden megvalósult, tárgyiasult, csak az volt a kérdés, hogy meg lehet-e ezt ismételni egy másik nyelven, át lehet-e fordítani a mozgókép nyelvére – ami azért nem egyértelmű. Simán lehetett volna belőle egy nagyon színpadias, rossz értelemben vett tévéfilm is, de szerencsére nem az lett, és aki látta a színházi darabot, majd a filmet is, azt mondta, hogy egy nagyon jól sikerült átfordítás lett.

Mennyiben tér el a filmadaptáció a darabtól?

Csak annyiban, amennyiben más a két nyelv, hiszen mindkettőnek vannak alapvető törvényszerűségei. A film nem enged annyi stilizációt, mint a színház, ahol a stilizációs lehetőségek végtelenek. Sokkal könnyebben el lehet fogadni mindent, apróbb hibákat is talán – például a színészi játékban. A film nem ilyen, a színészi játéknak is sokkal precízebbnek és óvatosabbnak kell lennie, mint a színházban, ahol egyszer a színész vezeti a közönséget, aztán fordítva, tehát az egy közös játék. A mozgóképnél viszont minden esetben a film vezeti a közönséget. Olyan értelemben is, hogy a néző csak azt láthatja, amit a rendező mutat neki. Tehát amiben különbözik a film a színházi darabtól, az elsősorban ilyen jellegű. A dialógus alig változott, néhány rövidítést eszközöltem csak, illetve beletettem egy plusz jelenetet az elejére, de egy az egyben követi a színdarabot és annak szövegét.

Rendhagyó módon a családtagjaiddal, barátaiddal, hallgatóiddal készítetted a filmet a saját otthonodban. Mesélnél a forgatásról?

Rengetegszer felmerül a kérdés, hogy milyen lehetett a saját lakásunkban forgatni és ez mivel jár, ezért felraktunk egy háromperces werkfilm etűdöt a Facebook-oldalunkra, melyből látható, milyen hangulat volt. Egyébként minden nap csináltunk egy ilyen kisfilmet. Az általános forgatásaimhoz képest sokkal intenzívebb volt az egész és ezzel együtt könnyedebb is. Mivel mindenkinek több feladatot kellett egyszerre ellátnia, nem voltak várakozó, unatkozó, sztorizgató, rosszkedvű emberek, hanem mindenki folyamatos mozgásban volt: ha éppen nem a lámpát rakta egyik helyről a másikra, akkor szendvicset kent, ha nem szendvicset kent, akkor beállt a jelenetbe, és eljátszotta a szerepét. Természetesen egy forgatás mindig óriási rumlival jár, de ebben az esetben még ez sem tudott annyira nagy méreteket ölteni, mert a lakás azon szegleteinek, melyek látszódtak a felvételen, rendezettnek kellett lenniük. Tehát mindig csak a lakás egy bizonyos részében volt rendetlenség. Az, hogy az átlagéletkor 22 év volt, szintén ezt a dinamikát és jó hangulatot erősítette. A Budapesti Metropolitan Egyetem operatőr szakos hallgatói, a tanítványaim mind huszonegy-huszonkét évesek, és nagyjából ők határozták meg az egész forgatás hangulatát. Igazából olyan volt, mintha kiterjesztettük volna a családunkat arra a két hétre.

Fel sem merült benned, hogy pályázz a Filmalapnál?

Nem. Végiggondoltuk, hogy mennyi idő alatt és mikor akarjuk elkészíteni, és pontosan tudtuk azt, hogy a Filmalap nem az a szisztéma, amelybe ez belefér. Az az attitűd, ahogy mi ezt a filmet csináltuk, a Filmalap rendszerében értelmezhetetlen.

Mennyire volt nehéz feladat úgy rendezni a filmet, hogy részese is voltál?

Ez semmit sem befolyásol. Ugyanúgy zajlik akkor is, ha részese vagyok a filmnek és akkor is, ha nem, mert jelenetet rendezek és nem színészeket. Az egészre próbálok figyelni, és nem magamat rendezem, hanem az adott jelenetet, melynek az egyik alkotórésze vagyok. Ha magamra figyelnék, az valószínűleg nagyon rossz eredményeket hozna. Tehát nem volt nehéz feladat. Talán technikailag kicsit lelassult néha a dolog, hogy visszanézzem a jeleneteket, mert nem mindig éreztem, hogy körülbelül hol vagyok a képen, ezért egészben kellett látnom a kompozíciót. De visszanézések máskor is szoktak lenni, szóval még azt sem mondanám, hogy ez lassította a munkát.

Miért döntöttél úgy, hogy nem választasz ki a hallgatóid közül egyvalakit operatőrnek, hanem váltják egymást a kamera mögött?

Egyrészt azért, mert annyira még nem ismertem őket, hogy el tudjam dönteni, ki az közülük, aki alkalmas lenne egy teljes játékfilm leforgatására. Másrészt, ha így gondolkoztam volna, akkor hívtam volna egy profit – úgy értem, egy gyakorlott operatőrt, például Nagy Andrást, akivel megcsináltam már számtalan játékfilmet. Én viszont úgy gondoltam, hogy ennek így van értelme. Egy évig tanítottam a diákjaimat a forgatás előtt, és pontosan azokról a dolgokról volt szó az órákon, amelyeket aztán a filmben megvalósítottunk. Többek között, hogy milyen lehetőségek vannak a dialógusos, egyszerű jelenetek feldolgozására, és hogy lehet a konvencionálistól eltérően felvenni őket. E témában csináltak gyakorlatokat, amelyekből úgy láttam, legalább egy-két jelenetre mindannyian felkészültek. Szétosztottam közöttük a forgatókönyvet, mindenki kapott egy vagy két jelenetet, és így váltották egymást. Aki épp nem a kamera mögött volt, az segített az aktuális operatőrnek világítani, élességet húzni vagy lementeni az anyagot.

A filmed fődíjat nyert Karlovy Varyban. Hogy élted meg, számítottál ekkora sikerre?

A fődíjjal kapcsolatban egyetlen nagyon konkrét emlékem van: amikor mentünk a kocsival Karlovy Vary felé. Mi úgy fogtuk fel az egészet, mint egy közös családi kirándulást, úgy is vettünk részt ezen a fesztiválon. Mikor ültünk az autóban, a kislányom, Lujza megkérdezte, mi lesz, hogyha megnyerjük a fődíjat? A feleségemmel mind a ketten lepisszegtük, hogy Lujza, ilyeneket nem kérdezünk. De a beszélgetés folytatódott: „Miért? Azért, mert ilyeneket nem kérdezünk.” Aztán, amikor ott ültünk a záró ceremónián, és láttam, hogy már mindenki kapott díjat, csak mi nem – illetve én már megkaptam a színészi díjat, de gondoltam, hogy nem azért tartották ott az egész stábot –, elkezdett gyanús lenni, hogy talán miénk a fődíj. Akkor elkezdtem izgulni, de nem tartott sokáig, mert egy perc múlva már mondták is, hogy mi nyertünk. Nagyon örültünk neki. Igazából soha nem tudtam még olyan felszabadultan megélni egy premiert sem, mint ott. Nem volt semmiféle teher, nem hosszú, évekig tartó küzdelem után jutottunk el a végére. Nagyon gyorsan elment az idő, jó hangulatban csináltuk, nem volt idő megcsömörleni, ezért felszabadultan tudtam örülni a végén a díjnak is. Persze az is benne volt, hogy csak olyan emberek voltak ott velem, akikkel a hétköznapokban is szívesen vagyok együtt.

A CineFest keretében mutatják be először Magyarországon a filmet. Van benned izgalom amiatt, hogy mit szól hozzá a hazai közönség?

Ez a teher már lement rólunk, egyrészt a színházi premierrel, másrészt a Karlovy Vary-i bemutatóval, illetve azóta is volt jó pár helyen, külföldi filmfesztiválokon, tehát azt nagyjából tudjuk, hogy a közönség hogy reagál rá. A magyar nézők még nem látták a filmet, de a darabot igen, és nagyon hasonlóan reagált Karlovy Varyban a cseh, mint a magyar színházi közönség. Én úgy érzem, hogy ki tudjuk számítani, milyen lesz a fogadtatás, inkább kíváncsiság van bennem és izgatott vagyok, de nincs gyomorgörcs. Őszintén szólva alig várom a CineFest-es bemutatót és a további vetítéseket: szeptember 19-én kezdődnek a lakásvetítések, a mi lakásunkban indítjuk, utána Budapest különböző otthonaiban, családi házakban és belvárosi lakások nappalijában gyűlnek össze társaságok és nézik meg a filmet. Ahova tudunk, mi is elmegyünk, hogy találkozzunk a közönséggel, tehát nagyon izgatott vagyok, már ott ülnék ezeken a beszélgetéseken.

Van már következő filmterved? Esetleg hasonló alkotást várhatunk, mint az Ernelláék Farkaséknál?

Én mindig abból a helyzetből indulok ki, amelyben éppen vagyok, így mindig a legorganikusabb továbblépési lehetőséget nézem. Nem tudom kiszámítani, hogy körülbelül fél év múlva, mikor az Ernelláék-történet lecseng, hol fogunk tartani, de természetesen vannak előkészületben különféle színházi előadások és filmtervek is. Hogy melyik kezd el életre kelni, az attól függ, abban a pillanatban mit érzünk majd a legtermészetesebb folytatásnak ezek után.

Tóth Eszter
Fotó: Jameson CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál Facebook-oldala
Forrás: kultura.hu

2016.10.02
0