Ugyanis a Snowden Oliver Stone JFK – A nyitott dosszié óta készített legjobb filmje. Persze ez nem azt jelenti, hogy hibátlan lenne vagy égetően fontos. Mert bár a 21. század legnagyobb volumenű kiszivárogtatási botrányát vette górcső alá, szerencsétlenségére tavaly ezt egy Oscar-díjas dokufilm keretein belül már elmesélték (Citizenfour). Sokkal húsbavágóbban és sokkal izgalmasabban.

Stone kicsit kurtíthatott volna a hosszából, és megdolgoztathatta volna a nézőjét azáltal, hogy nem kreál egyértelműen az átlag embernek számító Snowdenből világi hőst. Mert igen, a Született július 4-én rendezőjéből már hiányzik az a vérfagyasztóan sokkoló mesélési stílus, amiért a múlt kiválóan megragadott politikai vagy gazdasági tényei izgalmasnak, és ami ennél is fontosabb, aktuálisnak tűnt. És ez az NSA kontrollálatlan megfigyeléseinek botrányát felelevenítő életrajzi filmjében mindennél fontosabb elem lett volna, de annyi friss információt nem sorakoztatott fel, hogy egy idő után ne érezzük mindezt feleslegesnek. Hiszen az újságokból, tévéből és a dokumentumfilmből kiderült háttéranyagok elismétlésén kívül semmi mást nem kapunk a Snowdentől. Mert az emberek hamar felejtenek, de Stone filmje csak arra jó, hogy konstatáljuk: igen, Snowden hőssé vagy éppen ellenséggé vált a köztudat szemében. A sok ellentmondásossága ellenére a két lábon járó erkölcs végig érzi, hogy mindaz, amit tesznek az amerikai zászló nevében, törvénybe ütköző, de hazafiasságával, mélyen magában ezt a tudatot hosszú évekig elnyomja. Nagy kár, hogy Stone nem tér ki az egekbe magasztalt figurájának érzelmi megpróbáltatásaiból fakadó következményekre, a gyötrelmesen meghozott döntésének életére való hatására, amely különlegessé tehette volna ezt a mozit. A direktor stílusa szerencsénkre ismét a csúcson pörög, így Snowden ecsetvonásonként felépített szörnyű igazságra való ráébredése közben mi magunk is fokozatosan fogjuk fel a nagy egész kialakuló képét. És ettől ennyire erős és feszült film ez, hiszen a paranoia fogalmát a moziteremből kifele jövet egy pillanat alatt átértékeljük, ahogy megértjük azt is, hogy a „nekem nincs mit titkolnom” válasz ezeknek az eseményeknek a hatására mennyire felelőtlen és hamis.

Egy életút bemutatásáról van szó, mely így akarva vagy akaratlanul, de erősen eltolódik hőse irányába, anélkül, hogy az ellenzők nézőpontját egy pillanatra is megpendítené. Joseph Gordon-Levitt a címszereplő megformálójaként Philippe Petit (tudjátok, aki a World Trade Center tornyok között sétált át) után már rutinosan kelti életre a géniusz hackert. Lenyűgöző, hogy mennyire elsajátította Edward gesztusait, mozgását és mimikáját, ez nem is csoda, hiszen többször találkozott a valós életben a megformálójával. Nagy kár azonban, hogy az elképesztő színészgárdából Shailene Woodley számára csak a sztereotip, aggódó feleség karakter jutott, aki férjének minden körülmények között hisz, és bárhová követi. Mellékszerepekben ugyanakkor Rhys Ifans, Snowden mentoraként erős jellemével és megdöbbentő erkölcsösségével az egyik fénypont (főleg Snowden megvilágosodásának Óz-szerű jelentében, amikor Ifans egy hatalmas monitoron keresztül győzi meg a reménységét arról, hogy ne aggódjon, barátnője nem csalja meg a fényképész pasival, ez egyszerre rémisztő és döbbenetes). De ami ennél is meglepőbb, hogy Nicolas Cage-et, mint a lecsúszott és kudarcot vallott egykori hírszerzőt – vagy színészt – ennyi év után szintén öröm a nagyvásznon látni.

Stone-tól félő volt az is, Edward Snowden unalmas és hétköznapi életén kívül mivel is tölti ki a közel két és fél órás játékidőt, viszont sikerült elérnie, hogy pörgős tempót és gyakorta feszült hangulatot keltsen a vásznon, a figyelemfelkeltő és az infósok szakzsargonját ügyesen aláhúzó képi elemeivel. Mindezt úgy, hogy közben „csak” irodák falai mögé, számítógépek monitoraiba kapunk bepillantást, még arra is van ideje, hogy a Citizenfour leforgatásának létrejöttét keretszerűen (és ezzel fő szálként kiemelve) belefoglalja a történetbe. Stone tehát visszatért, és ha a világot nem is váltja meg filmje, talán arra jó lesz, hogy a kegyelmet kért Snowden ügyét addig ne felejtsük el, amíg le nem zárul, hiszen ha ez megtörténik, akkor a kormány és a hírszerzés máris nyert vele szemben. Ahogy Edward ki is mondja a filmben, a leginkább attól fél, hogy nem lesz visszhangja mindennek, és az emberek gondtalanul élik majd tovább az életüket, nos Oliver Stone filmje sajnos erre a sorsra jut.

Köller Kristóf
Forrás: TheScreen.hu