Az Alabama és Monroe magyar cím túlontúl leegyszerűsíti a dolgokat, sőt egészen mást sugall azzal, hogy kirekeszti azt a pici lányt, akinek a küzdelme világokat mozgat meg szüleiben, s akinek a távozása világokat olt ki bennük. De Alabama és Monroe a búcsúnak varrt tetováláson már mindenképpen kvintesszencia. A belga Felix van Groeningen filmje egyszerre sokkal több és sokkal kevesebb, mint az eredeti, 2009-es színdarab, amelyből adaptálódott: a Johan Heldenbergh és Mieke Dobbels által írt színműben a két főszereplő (férfi és nő; férj és feleség; apa és anya) egy széken ülve, monológokban és dialógokban tárják fel történetüket. A 2012-es mozi (a legjobb idegennyelvű film Oscar-jára jelölve) ritkán látható intim megközelítéssel, lecsupaszított és távol tartott mesterséges érzelemfokozókkal, direkt befolyásolásra törekvő eszközök kerülésével hozza kézzelfogható közelségbe a főhősök tragédiáját. Két életet, amelyből a harmadik megjelenését követően borzalmas gyorsan és hirtelenséggel csupán csak egy marad a végére.

Az Alabama és Monroe nem lineáris időszerkezete remek és hatásos dramaturgiai elem: a tulajdonképpen egy síkon mozgó történetnek szinuszgörbeként pulzáló érzelmi dinamikát biztosít. Elképesztő erő feszül a kislányt a múlt és jelen impresszióival bemutató ’már létező, de még jelen nem lévő’; ’már nem élő, de még vissza-visszaidéző’ koncepciójában. „Ha abban akarok hinni, hogy Maybelle egy csillag az égen, akkor abban hiszek. Ha abban, hogy egy feketerigó a párkányunkon, akkor abban. Vagy hogy pillangó a vállamon, vagy hogy egy béka, a fenébe is!” Didier/Monroe (Johan Heldenbergh, a színdarab egyik szerzője) és Elise/Alabama (Veerle Baetens) tragédiáját két olyan színész tölti meg szenvedéllyel és gyötrelemmel, akiknek többnyire a szemében sokkal több látszik, mint a szavaiban vagy mozdulataiban, ez pedig valóban (torkot, szívet, lelket) szorongató közelségbe hozza az általuk végig- és átélteket.

Az Alabama és Monroe tökéletes hatásmechanizmussal körvonalazódó film, amely a gyönyörűen hangzó (bluegrass) zenei betéteivel fájdalmas ívet von a képkockák köré. „Egy csillag fényének nagyon sokat és nagyon hosszan kell futnia ahhoz, hogy te látni tudd a szemeddel. Így lehetséges az, hogy egy csillag még azelőtt kialszik és eltűnik, hogy a fénye elérkezne a te szemedig. Voltaképpen olyasvalamit látsz, ami igazából már nincs is ott. De ez nem rossz, mert így a csillagfény mindig halad előre, egyre csak tovább a te kis szemed előtt. Így élnek örökké a csillagok.” És így él örökké Alabama és Monroe szemein keresztül a kis Maybelle is.

2012, belga-holland, 111 perc
rendező: Felix van Groeningen
forgatókönyvíró: Johan Heldenbergh és Mieke Dobbels színdarabjából Carl Joos és Felix van Groeningen
szereplők: Veerle Baetens, Johan Heldenbergh, Nell Cattrysse,
Geert Van Rampelberg, Robbie Cleiren, Nils De Caster, Bert Huysentruyt

Szilvási Krisztián