Aminek egy réges-régi bronz példányát most a Balaton Múzeum révén a MaNDA adatbázisában is tanulmányozhatjuk 3D-ben. És ha már itt tartunk, akkor roppant tudományosan két fő alfajra is kell mindjárt osztanunk a különféle tűk népes seregletét: a hölgyek által kedvelt, ékszer funkcióval bíró tárgyakra, amelyeknek a mai napig is van olyan feladatuk, hogy ruhadarabokat kapcsoljanak össze. És hát ott van a másik népes tábor, a varrótűk szürke és hatalmas sereglete. Ezek már nem örvendtek annyira általános népszerűségnek a hölgyek körében, és ez fokozottan igaz a mai, modern korunkra is. Amikor egy elszakadt ruhadarab leginkább a kukában végzi, mert tulajdonosának fogalma sincs arról, hogy kellene hozzáfogni a reparáláshoz.

Aztán az is igaz, hogy az emberiség által viselt ruhákat nem mindig Kínában állították elő, ez csak az utóbbi évtizedek vívmánya. Bizony, voltak olyan idők, amikor Európának is komoly textilipara volt, még korábban pedig, mondjuk az őskorban, mindenki maga állította elő a ruházatát. Hogy hogyan történt ez, hogy mire lehet használni egy varrótűt, még modern világunkban is van némi fogalma mindenkinek, de azért leírom a folyamatot. A varrótű, mint azt most is láthatjuk, egy hegyes szerszám, a másik végén egy lyukkal, ahová a cérna vagy más hasonló dolog: növényi rost, szárított állatbél, bőrszalag lett befűzve. És innen az első öltéssel megindul a varrás, aminek persze különféle rafinált módozatai is kialakultak az évszázadok folyamán. A mi, Gyenesdiáson előkerült, népvándorlás kori tűnket, a maga 27 centiméteres hosszával, már csak a mérete miatt sem nagyon használhatták apró öltéseket igénylő feladatokra. A díszítését nézve még az is lehet, hogy nem is varrtak nagyon vele, a cérna helyén mondjuk valami figura lógott egy karikán, és egy dús, barna hajú nő kontyát fogta össze a népek országútján.

Pálffy Lajos
Forrás: mandarchiv.hu