Míg korábban a királyokat korlátozta a szokásjog, a vallásosság, a feudális kiváltságok garmadája, a központosítás és egységesítés hiánya, addig ettől kezdve a nép nevében bármit be lehetett vezetni, bárkit félre lehetett állítani, még az úgynevezett „népet” is.

Ennek lett áldozata XVI. Lajos. Az uralkodócsalád ellen komoly agitáció folyt hosszú ideje, melynek legismertebb eleme az „osztrák nő”, vagyis Mária Antónia királyné elleni támadások sorozata. Többnyire a vádaknak köze sem volt a valósághoz. Mária Antónia szájába adták, bár valójában nem mondta: „a szegények, ha nincs kenyerük, egyenek kalácsot” (egyébként Rousseau kitalációja, amit egy hercegnő szájába adott írásában), sőt kifejezetten pornográf litográfiákon ábrázolták. A híres „királyné nyakéke” ügynek sem volt valójában semmi köze a királynéhoz. Ellentétben a közhiedelemmel, Mária Antónia és XVI. Lajos kifejezetten normális és családszerető emberek voltak. XVI. Lajosnak még azt a hobbiját is kikarikírozták, hogy szeretett a műhelyében lakatokat, kulcsokat fabrikálni, holott éppen ez bizonyítja, mennyire emberi személy is volt. Az persze kétségtelen, hogy a rendkívül nehéz helyzet megoldására szerény politikusi képességei kevésnek bizonyultak, és sokszor nem volt benne kellő erély. De ez aligha érdemelte ki azt a gyűlöletet, amellyel szembekerült, pláne a lefejezést.

A francia forradalom emblematikus napja július 14., amely a francia nemzet ünnepe egyben. A történelemkönyvekben ez a nap lett a forradalom kirobbanásának napja, holott természetesen egy hosszú folyamat előzte meg. Nyugodtan kijelenthető, hogy amennyiben az államkassza nem lett volna üres – pontosabban adósságcédulákkal teli –, vagy a király ezt orvosolandó nem hívja össze 175 év után először az országgyűlést, esetleg 1789-ben a rossz termés nem okoz éhezést, nem következik be a forradalom. A július 14-i utcai eseményeket a király azon lépése váltotta ki, hogy az egyébként királyhű, ám liberális szemléletű minisztereit visszahívta, s katonaságot rendelt Párizs közelébe, megijedve a parlament egyre élesebb hangvételétől, eredménytelenségétől. A felől azonban nem lehet kétség, hogy XVI. Lajos valóban a franciák érdekeiért akart tenni.

1789. július 14-én reggel a francia felkelők elfoglalták az Invalidusok Székházát, ahol 32 ezer puskát találtak, ami után máshol is fegyvereket kezdtek keresni. Szemük aztán a középkori erődre, a Bastille-ra vetődött, abban a hitben, hogy ott is katonai lerakat van, s persze ártatlan politikai foglyok. A középkort igazságtalanul „lesötétező” felvilágosodás tökéletes célpontot talált az erődítményben. Később a francia forradalmat csomolungmányi magasságba emelő történészeknek sikerült a Bastille megrohanását eladni hősies eseménynek, holott ha megkapirgáljuk a felszínt, kevés heroikus dolgot találunk alatta. A Bastille egyáltalán nem volt szigorú börtön a mai felfogásunk szerint. Az alagsorban raboskodóknak ugyan valóban igazi pokolban volt részük, de feljebb egész lakályos „otthont” alakíthattak ki egyes rabok.

1789. július 14-én a Bastille-t Bernard-René de Launay kormányzó védte 82 kiszolgált (invalidus) katona és 32 gránátosból álló csapatával. A több ezres tömeg be akart hatolni az erődbe, ám Launay bezáratta a kaput. A felkelők erre ágyúkat hoztak az erőd elé, és tüzet is nyitottak, amit a védők viszonoztak. A tűzharc délután 3 óra körül kezdődött, és egészen 5 óráig tartott. 98 lázadó és 1 védő halt meg, s végül a mészárlástól szörnyülködő Launay 5 órakor tűzszünetet hirdetett, majd 5:30-kor kinyitották a kaput, és megadta magát.

A „zsarnokság börtönében” 1789. július 14-én mindössze 7 foglyot őriztek, ám ezek egyáltalán nem politikai okokból voltak elzárva. A hét rabból négy hamisító, kér őrült, egy pedig gyilkos volt, s ezek szabadon engedése aligha nevezhető társadalmilag jótékony hatásúnak, ahogy az ott börtönőrként szolgáló katonák egy részének legyilkolása sem… Utóbbiak fejét aztán lándzsákon mutogatták a város lakóinak, mint diadaluk jelképét, közte Launay-ét. Ez volt a forradalom első vérfürdője, amiben aztán a párizsi nép még sokszor megmártózott az elkövetkező évek során.

A király, elborzadva a történtektől, meghátrált, a katonaságot eltávolította a város környékéről, és korábbi minisztereit helyezte újból pozícióba. Bár több tanácsadója is azt javasolta, hogy vonuljon el a hűséges seregéhez Metzbe, de maradt, mondván a király egy a nemzettel. Bátor döntés volt, de ő és családja ettől kezdve szinte túsz lett a forradalom irányítóinak kezében.

A forradalom logikája pedig az volt, hogy egyre szélsőségesebb csoportok ragadták magukhoz a hatalmat, miközben elődjét fizikailag megsemmisítette, és végül egész Európát lángba borította a folyamat. A Bastille füstölgő romjai közt eltemették Európa ártatlanságát is, és egy új világ bontakozott ki, a totalitárius államoké.

A forradalmi mitológiával le kellene számolni végre, és ez persze Franciaországnak lesz a legnehezebb, hiszen ha a „Nagy francia forradalomból” kivonjuk a mítoszokat, csak a Franciaországot tönkretevő polgár-, és a százezreket elpusztító kontinentális háború marad.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom:
Furet, Francois: A francia forradalom története. Bp.: Osiris, 1999.
http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/forradalomrol_es_mas_effele_emberi_lomrol/

A kép a Wikimedia Commons szabad felhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével itt érhető el.