Voltaképpen azonban nagy újdonság nem volt abban, hogy a magyar rendek nőági leszármazást ismerjenek el, hiszen ilyen a magyar történelemben már többször előfordult. A Turul-dinasztia (a középkori magyarok így hívták az utólagosan történészek által Árpád-háznak nevezett nemzeti dinasztiánkat) kihalása után olyan királyok jöhettek számításba csak, akik nőágon annak leszármazottai voltak: anjouk, wittelsbachok, premyslk, majd a habsburgok. Később is gyakorlat volt, hogy a dinasztia kihalása esetén a meghalt uralkodó lányának férje következzen a sorban (Luxemburgi Zsigmondot a veje, Albert követte). Inkább az mondható kivételnek, ha a korábbiakhoz semmilyen módon nem kapcsolódó új dinasztiát választott egy állam. Abban sem volt új a Pragmatica sanctio, hogy létezésével gyakorlatilag tagadta a magyar rendek királyválasztási jogát, mivel erről – megfélemlítés mellett – azok már 1687-ben lemondtak a pozsonyi országgyűlésen.

Voltaképpen a Pragmatica létrejötte a horvát rendek mozgolódásával kezdődött 1712-ben, s nem a bécsi udvartól indult ki. 1712-ben ugyanis már csak egy Habsburg férfi élt, III. Károly, és a horvát nemesség aggódott, hogy annak esetleges halála esetén a birodalom részeire esik szét, vagy a török, amely még egyáltalán nem volt gyenge a XVIII. század első felében, kihasználja a lehetőséget alig 13 éve elveszített magyar területeinek visszahódítására. Ezért a horvát rendek – az egyébként felettük álló magyar országgyűlés engedélye nélkül – kimondták, hogy a Habsburgok nőágát is elismerik mint jogos örökösöket. A probléma még nem tűnt akutnak, mikor erre reagálva 1713. április 19-én III. Károly ki is hirdette a Pragmatica sanctio-t, mivel fiatalnak számított (27 éves ekkor), és várható volt, hogy lesznek gyermekei. Aztán az idő előrehaladtával bár 4 gyermeke is született, az egyetlen fiú 7 hónapos korában meghalt. III. Károlynak ekkor gondolnia kellett lassan arra is, hogy mi lesz, ha nem születik trónörököse. Ezután minden Habsburg tartományban megkezdődött a rendelet törvénybe iktatása, melynek során Magyarországra is sor került 1722. június 30-án. A törvényt 1723-ban végül az uralkodó szentesítette aláírásával is. A Habsburgok által külön nagyfejedelemségként kezelt Erdély már 1722. március 20-án elfogadta a rendelet törvénybe iktatását.

Érdemes megjegyezni, hogy a Pragmatica elfogadására nem a magyar rendekkel szemben került sor, hanem ők is szerették volna rendezni a kényes kérdést. A magyar társadalom többsége ekkor amellett volt, hogy szüksége van a békés fejlődésre, és az ország 150 éves sebeinek gyógyítására, ezt pedig stabil háttérrel lehet csak folytatni. És nem érdemes elfeledni: a török veszély még valós volt, Ausztria 1716-18-ban (győztes), majd 1737-39 között (vesztes!) is háborút vívott az oszmán birodalom ellen!

Bár a történészek egy része (főleg Trianon után, utólagos okoskodással) a Pragmatica sanctio-t egyértelműen negatívan ítéli meg, valójában 1945-ig, de legalább 1918-ig nem volt olyan rossz mellékíze, mint akár manapság. A rendelet zökkenőmentessé tette a magyar korona utódlását, ami megóvta az országot attól, hogy háború színtere legyen, emellett biztosította azt is, hogy új király koronázásakor írásos ígéretet kapjanak a magyar rendek az ország alkotmányának betartására (hitlevél). A Pragmatica lett később a Kiegyezés alapja is 1867-ben, ebből vezette le Deák Ferenc a két államrész kapcsolatát, a közös ügyeket. Sőt, ebben a rendeletben jelent meg a dualista állam mottójává vált „indivisibiliter ac inseparabiliter” szójáték, amely azt fejezte, ki, hogy a birodalom részei oszthatatlanok és elválaszthatatlanok.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom:
http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1713_aprilis_19_iii_karoly_kihirdeti_a_pragmatica_sanctiot
http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1722_marcius_30_az_erdelyi_orszaggyules_elfogadja_a_pragmatica_sanctiot/

A kép a Wikimedia Commons szabad felhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével itt érhető el.