Mivel sorozatunk a tudományos népszerűsítés jegyében íródik, most (is) eltekintenénk a mélyebb tudományos magyarázatoktól, okfejtésektől, melyeket szép számmal olvashatunk a horogkeresztekről, szvasztikákról. Annyit viszont nem árt tudnunk, hogy a világ egyik legismertebb és legelterjedtebb ábrázolásáról van szó. Ezért is lehet nehéz dolog eldönteni, hogy akkor most tiltott önkényuralmi jelképnek minősül-e egy szvasztika az adott helyzetben, vagy pedig ősi jelképnek, esetleg egyszerű díszítő motívumnak. Ez utóbbi esetben előfordulhat szólóban, de szerepelhet egy görög és római templomok frízén egymásba fonódva láncban is. Ez a „görög kulcs”, avagy a „meander” a román és gótikus művészettörténeti korszakokban a templomok padlózatára is átkerül, hogy aztán a klasszicizmusban ismét szerephez jusson majd akár a homlokzaton is.

Vallási szimbólumként, ősi jelképként minden bizonnyal India volt a szvasztika bölcsője, maga a szó is szanszkrit, szerencsés, jó dolgot jelent. Talán az sem véletlen, hogy éppen Indiában a legelterjedtebb jelenleg, ahol a valláshoz kapcsolódó és a hétköznapi tárgyakon egyaránt előfordul. Mint ahogyan ilyen dolgokat, cserépedényeket díszítettek vele már a görögök által lerombolt Trójában is. Mezopotámiában és az ókori Egyiptomban viszont már nem találjuk nyomát. Biztos azért, mert nem találták szépnek, vagy nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget neki. Mint ahogyan Európában is ez lett volna a sorsa, ha nincs Adolf Hitler. Aki a korban divatos okkultista tanítások buzgó olvasójaként állítólag Jörg Lanz von Liebenfelstől, a kiugrott cisztercita szerzetestől és okkultistától kapta az ötletet a jelkép használatához. A horogkeresztre aztán 1935-ben az ábrázolásokon is rátelepedett a birodalmi sas, és most nem is folytatnám a történetet tovább. Mindenki tudja, hogy mi lett a szerencsés, jó dologból 1935 és 1945 között.

Pálffy Lajos
Forrás: mandarchiv.hu