Megkapó volt, ahogyan életéről vallott, s arról, hogyan fér meg egy emberben ennyi – látszólag gyökeresen eltérő – tevékenység: több sportágban nemzetközileg jegyzett helyezést ért el, edzéseket tart eltérő korosztályoknak, költeményeit neves zenekarok adaptálták muzikálisan, s léptek ki velük a közönség elé viharos sikert aratva, ekképpen pedig kapcsolatban áll a zenei világ krémjével, ráadásul személyesen is fellép, előadói estek sorát adja.

Számára gyermek és a felnőtt egyaránt nevelendő, alakítandó. Beszélt a „nagyot álmodni” fiatalokra jellemző általános törekvésről, hogy megváltsuk a világot, amiről sajnos eddig, ha tevékenységleltárt készített, szomorúan kellett konstatálnia, hogy senkinek sem sikerült igazán. De mégis, nem szabad feladni, ezerszer neki kell veselkedni, s ha kis lépésekkel is, de lehet előre haladni. Annak ellenére, hogy Vörösmarty Mihály szerint „Az emberfaj sárkányfog-vetemény: Nincsen remény! Nincsen remény!”, nem szabad csüggedni.

Németh „Nyiba” Sándor feladatának érzi az árkok betemetését, a konfliktusok elsimítását, ahol nem érhet el sikert, inkább elkerüli. Vallja, hogy minden ember hordoz gyermeki vonásokat, s ez a mindenkori Homo sapiens egyedben kifejti hatását. Felelősséget érez az emberért, költészetével, művészetével neveli, tanítja őket, József Attila módra „jó szóval”.

Az ember életének legfontosabb személyei a szülei, tőlük kapja az első szellemi útbaigazítást, ők táplálják, egyengetik a felnőtté válás útját. Manapság nehéz a szülők helyzete, mivel a világ paradigmaváltáson megy keresztül, már nem érvényesek a múlt tapasztalatai, nagyon összekuszált viszonyokkal fogad bennünket minden, magának a szülőnek is „tanulnia” kell, a gyors változások közepette még nincs kiforrott értékrendszer. Ilyen körülmények között nagyon nehéz megmaradni a szó legfőbb erkölcsi értelmében való embernek, relativizálódnak dolgok, szinte mindenki – ki jobban, ki kevésbé, de – letér a becsület ösvényéről.

A versek hangulatilag melankolikusak, megannyi kérdést tettek fel – ezen az estén a kétség és remény között az igaz utat kereső emberrel találkozhattunk. A művész úgy érezte, hogy a rendezvényen a normát művészi eszközökkel közvetítő, és az igaz szóra, művészi élvezetre szomjazó közönség szerencsés találkozása történt meg, örömét fejezte ki, hogy ilyen értő és mélyen érző közönségre talált, ahol a publikum tapsvihara igazolta vissza a művészi élménynek termékeny talajba történő hullását. Remélhetőleg megértőbb, egymás iránt toleránsabb, lelkileg egészségesebb generáció fog rálépni az ezernyi rejtelmet, útakadályt hordó életút ösvényére.

Csiszár Antal
Fotó: Máté Szilárd