Ritka az, hogy valaki egy ilyen közegből átkacsintgat a másik oldalra, és a mozgókép oltárán áldoz hébe-hóba, így ebből a szempontból jogos a meglepettség. Pedig Till Attila már maga mögött tudhat (a Tiszta szívvel-t is beleszámolva) kettő nagyjátékfilmet és egyetlen kisjátékfilmet, mely alkotások – ráadásképp – a legkevésbé sem nevezhetők buta kis fércmunkáknak, éppen ellenkezőleg: messziről látszik, hogy a rendezőnek van mit mondania, és ki is tudja fejezni magát a film nyelvén. És hogy mi az, ami Attilánk szívét és nyelve hegyét nyomja? A Pánik-ban például egy tucat, önértékelési zavarokkal küzdő, illetve társadalomba való betagozódás prioritását személyes szükségleteivel szemben előnyben részesítő karaktert hozott össze és saját magukkal, illetve saját hübriszükkel való küzdelmüket mutatta meg. Tette ezt nem kevés humorral és abszurd elemek tárházával. Az ezt követő Csicska című kisjátékfilmben ezzel szemben már a fizikális értelemben vett realitás talaján mozogva mutatta be egy modern rabszolga pár napját. És most? Előhozakodott egy filmmel, amelyben egy kerekesszékes faszi lődöz. Csak hogy ordenáré módon leegyszerűsítsem a dolgokat.

A Tiszta szívvel egyik legjobb tulajdonsága, hogy nem teljesen az, aminek kívülről mutatja magát. Szinte biztos vagyok abban, hogy az emberek többsége – megnézve az előzetest, elolvasva a szinopszist – egy véres, erőszakos, hungarische Guy Ritchie-replikára készül fel lelkiekben, aminél jobban nem is lehetne mellélőni. A „kerekesszékes akciófilm”-ként (is) aposztrofált alkotás ugyanis ennél sokkal rafináltabb, és érzelmi intellektusa is nagyobb a vártnál – szó nincsen nagyobb költségvetésből készült Fekete leves-ről (legyen bármely mulattató is az a film a maga faragatlan, bumfordi stílusával együtt), az eredmény annál több meglepetést tartogat a néző számára. Till Attila akciófilmje (a műfaji besorolás ugyan nem teszi egyértelművé, de most az egyszerűség kedvéért nevezzük ennek) ugyanis ezt a magából kifordított gengszterfilmes közeget jó érzékkel nem nyomja az előtérbe, de nem is csupán szimplán stílusfitogtatás kedvéért használja – sokkal inkább szolgál táptalajául egy kerekesszékbe szorult fiú drámájának. A főszereplő Zolit (Fenyvesi Zoltán) ugyanis gyerekkorában hagyta el az apja, így édesanyjának egyedül kellett őt felnevelnie. Hiába azonban a düh és zavarodottság, amit a fiú érez a helyzetet illetően (a helyzet pedig kellően frusztráló az önértékelését illetően, hiszen feltételezhetően az apa nem akart gondoskodni egy mozgássérült gyerekről), apahiányát betöltendő összebarátkozik egy frissen szabadult, rebellis, rosszéletű taggal, Rupaszovval (Thuróczy Szabolcs). Rupaszov három éve nem tud járni, de három év múlva már ki szándékszik kelni a székből. Rupaszov ott cigizik, ahol akar, keményfejű, káromkodik, mint egy kocsis, iszik, és szabadidejét azzal tölti, hogy önmarcangolást végez magas fokon. Mindezeken túl pedig Rupaszov egy bérgyilkos, aki egy szerb férfitól, Radostól (Dusán Vitanovics) kapja a megbízásait. Zolival való megismerkedése nem várt érzéseket kelt benne: felébreszti a mélyen szunnyadó, érző emberi lényt, akinek igenis meg kell tanulnia azt, hogy nem csak ő van a világon. Ilyen mód felvázolva a film történetét már sokkal közelebb járunk Till Attila alapvető koncepciójához, melynek szerves részét képezi az apaság, elhagyatottság és az apáknak megbocsátó (vagy épp meg nem bocsátó) fiúk kálváriája. Ami azt illeti, akár el is vehetnénk a filmből az összes erőszakos jelenetet, az akciókat és gyilkosságokat, maradna az érző, akciómentes emberségességgel teli dráma, és még így se járnánk egyáltalán rosszul. A rendező enyhén briliáns elméjének számlájára írható, hogy mindezt a humánusságot képes volt ötvözni egy olyan stílussal, amely első blikkre elég nehezen illeszkedik ehhez az alapsztorihoz. Kisebbfajta csodának minősül, hogy olyan ügyesen és gond nélkül fonja őket egymásba, hogy csak éppen-éppen megy ki néhol a szabásmintában rajzoltaktól. Erőszak és szív nem oltják ki egymást, sokkal inkább a másikat támogatva lépnek színre.

A film a valóság és kamaszos fantáziálgatás ötvözetét képezi anélkül, hogy az átmenetek túl élesek vagy elütőek lennének. Kerekesszékesek világát prezentálja a rendező döbbenetes autentikussággal és valószerűséggel, melynek legfőképp Fenyvesi Zoli és Fekete Ádám adnak hitelt, lévén hogy ők a való életben is a filmben látott problémákkal küzdenek. Ennek köszönhetően helyet kapnak az olyan problematikák, mint a közlekedés nehézsége, illetve a járókelők reakciója egy mozgáskorlátozott emberre – ez utóbbi egy olyan jelenetben idéződik meg, melyben egy hölgy akar mindenáron pénzt adni a főtéren várakozó Zolinak (mely, ha jól értesültem, a való életben is előfordult vele nem egyszer). Mindezek a kis szegmensei ennek a hétköznapiságnak azonban jól adagolt, ízléses humorral jelenítődnek meg – a humornak köszönhetően pedig nem érezzük nézőként borzalmasan magunkat, és még az egészséges empátia sem vész el, sőt: erősödik bennünk. Tetszett, hogy a viccelődés nem a kerekesszékesek kárára megy: nem rajtuk nevetünk, hanem velük – ez pedig óriási különbség. Itt tűnik ki leginkább az, hogy Till mennyire szívén viseli hőseinek a sorsát (vásznon kívül és vásznon belül) – az elhivatottság és emberségesség ezeken a jeleneteken tükröződik a leginkább. Zoli és Ádám játéka sem válik hamissá (nem profi színészekről van szó), végig őszintén játszanak, hiszen láthatóan a rendező törekedett arra, hogy ne kérjen tőlük túl sok olyat, amit a hétköznapjaikban amúgy se tennének meg. Értelemszerűen, a bérgyilkossal való cimbizés nem ide tartozik, de ennyi kivétel még simán erősítheti a szabályt.

Thuróczy Szabolcs (az Aranyélet egyik főszereplője és a Szerdai gyerek mellékszereplője) karakterén keresztül érvényesül a film gengszterfilmes vonulata, amely dögös és ötletes leszámolásokkal, stílusos, de sosem TÚL hivalkodó kompozíciókkal (Rupaszov első gyilkosságjelenetének első beállítását nézve rögtön ezek a tipikus western-szcénák jutottak eszembe) és lazasággal hivatott elnyerni a néző kegyeit. Maga Szabolcs az általa játszott figurát szimpatikus „leszarom”-attitűddel jeleníti meg, de ahelyett, hogy karikatúra-szerű skicc-mutatvánnyá válna, képes felvértezni Rupaszovot azzal a kellő mértékű tragikummal, ami szükségeltetik ahhoz, hogy érezzünk is valamit iránta. Közte és a két srác közti kémia remekül működik, hármójuk közös jelenetei tele vannak humorral, őszinteséggel és melegséggel. Ami az akciót és erőszakot illeti, ebben a filmben Zoli számára egyfajta (átvitt és át-nem-vitt értelemben egyaránt) rohanás a valóságtól, amelynek paradox módon legfőbb célja az, hogy végül elfogadja a rideg és kellemetlen valóságot. Habár nem láthatunk elborult tölténytáncokat, az akcióbetétek így is kellően menők – betartva azt, hogy bármit nem lehet végrehajtani kerekesszékben, adva ezzel egy meglehetősen különös ízvilágot ezeknek a szcénáknak. Ezek a jelenetek csak éppen annyira szakadnak el a valóság talajától, amennyire szükséges ahhoz, hogy ne váljék az egész egy komolyan vehetetlen blődséggé. Ezek a jelenetek már csak pusztán a kuriózum-értékük miatt is szórakoztatóak, hiszen még csak hasonlót sem látunk gyakran mostanság a mozivásznon. A filmre oly jellemző finom kontrasztolás tehát itt is megjelenik. Hiába tűnik képtelennek az egész már csak ötlet szintjén is, Till Attila ügyesen veszi az akadályt, és nemcsak hitelesen, de kellően izgalmasan képes ábrázolni ezeket a jeleneteket.

Mindent egybevetve egy vitán felül különös, csodabogár alkotás lett a Tiszta szívvel: egyszerre cool és megható, erőszakos és emberi, vicces és szomorú. Ritkán lehet szerencsénk olyan filmhez, amely ezt a témát ennyire érzékenyen ragadja meg, és képes arra, hogy ezeket a hőseinket hátráltató tényezőket ne mélabús komorsággal mutassa meg, hanem megmutassa azt is, hogy az élet nem áll meg azzal, hogy kerekesszékbe kerülsz. A helyzet szar ugyan, de korántsem reménytelen. Ez a film pedig egy eredeti és imádnivaló gyöngyszem.

Kónya Sándor
Forrás: cinestar.hu