1593

„Az elszállt ifjúság nyomában”

Tűz Tamás győri évei

Méltatlanul elfelejtett, győri pap-költőnkre, Tűz Tamásra emlékezünk, hiszen április hónapra esik születésének 100. évfordulója. Olvassuk el, miként idézi fel gyermek- és ifjúkorát, melyet szeretett városunkban töltött, egyházi pályájának, valamint szépírói munkásságának indulását. Talán a személyes hangvételű soroknak sikerül közelebb hozni hozzánk szerzőjüket.

„…Győrött születtem 1916-ban. Az első világháború kellős közepén, az ír szabadságharc legforróbb napjaiban. Április volt, a költők hónapja, nagyhét keddje vagy szerdája. Nem tudom biztosan. Az állami anyakönyv április 18-at, az egyházi 19-et jelez. Melyiknek van igaza? Ki tudja? Az elsőt használom, tehát szándékosan öregítem magam…”

„…Az elemi négy osztályát a győrnádorvárosi Szent László fiúiskolában jártam. Az emeletes épület a Kálvária-utca elején a vasút mellett, a Lóvonat-utca sarkán állott. Repülőhíd vezetett át a sínek fölött egyenesen a fogház bejáratához. Az utca jobboldalán sorakoztak a stációk kisebb-nagyobb távolságban. Nem a szabályos tizennégy stáció, hanem csak fele a teljes számnak. Fedett, ráccsal védett szoborcsoportok voltak ezek, a barokk szobrászat remekei. A napóleoni megszállás alatt a részeg francia katonák azzal szórakoztak, hogy kardjukkal összekaszabolták a finoman megmunkált figurákat. Az utca végén magaslott a Kálváriadomb s azon túl a Szentsír-kápolna. Az utca baloldalán állt a Szent Kamillus templom. Itt kereszteltek, s itt mondtam első szentmisémet is.
Egyházi pályafutásom persze nem a misézéssel, hanem a ministrálással kezdődött. Már elsős koromban is ministráltam, sokszor teljesen egyedül, ami nem kis teljesítmény.  Először torkomban vert a szívem és riadtan figyeltem Winkler Mihály plébános úr minden mozdulatát, minden meghajlását a kereszt felé s mindenre rámondtam az Áment. A baj azonban evangéliumkor történt, amikor át kellett vinni a misekönyvet az oltár másik oldalára. Ám az oltár túl magas volt, én meg kicsi és gyenge. Nem csoda, hogy a nehéz könyv az orromra bukott. Még szerencse, hogy le nem esett a szép piros szőnyegre. Aztán, hogy a nehezén már túl voltam, a többi már csupa gyönyörűség volt…”

Győr 1916-ban

„…Könnyen megtanultam írni-olvasni. Legkevésbé a számok világa bűvölt el, de az sem okozott különösebb problémát. Sokszor szavaltam ünnepélyeken, holott az R-betűt nem tudtam sokáig kimondani. A szájpadlásomon a felső fogsor mögött, pontosan a középen egy külön fog nőtt, s minthogy nyelvem hegye állandóan beleakadt, akadályozott a beszédben. Anyám hétéves koromban elvitt a fogorvoshoz. De mi történt? Míg ő a várószobában kellemesen elcsevegett valakivel, én kereket oldottam: az ügy sima, szökünk mi ma, finita la comedia! Amikor rám került a sor, s egy üde hang bejelentette: kérem a következőt! — nekem hűlt helyemet találták. Csak anyám hangja csendült fel csalódottan: Jaj, Istenem, hol ez a gyerek? A rendkívüli fog szökésem következtében még évtizedekig élvezte a lét örömeit. A legjobb fogam volt. S milyen erőszakos! Állandóan nyomta előre a többit…”

„…A négy elemi elvégzése után szüleim beírattak a gimnáziumba. Az iskolát a jezsuiták alapították 300 évvel azelőtt. A rend II. József által történt feloszlatása után a szentbenedekrendi atyák, népszerű nevükön bencések vették át. A kétemeletes épület a Széchenyi-térre nyílott. Az iskola és a rendház között magaslott a gyönyörű, kéttornyú, barokk templom, amelynek mennyezetét Tróger Pál freskója díszítette. Áhítattal néztem a magasba s képzeletem messze kalandozott a felhőkbe vesző távlatokban. Sokszor megcsodáltam a gazdag díszítésű, aranyos barokk szószéket is. Gimnazista koromban is eljártam ministrálni, de most már a bencés templomba….”

A Bencés templom

„…A negyedik gimnázium elvégzése után elhatároztam, hogy belépek a papnevelő intézet alsófokú tagozatába, a kisszemináriumba. 14 éves voltam csupán, szüleimnek egyetlen gyermeke. Nem csoda, hogy anyám nem nagyon biztatott. Gyengeszervezetű fiú voltam, bár a kéztörésektől eltekintve komoly bajom sohasem volt. Mégis nagyon féltett és óvott mindentől. Negyedórára laktunk a szemináriumtól, így szemében nem látszott ésszerűnek, hogy ilyen fiatalon elhagyjam a szülői házat. Ezért minden áron le akart beszélni tervemről. Nem arról, hogy pap legyek, hanem csak arról, hogy a kisszemináriumba belépjek. Ráérek majd érettségi után is, mondta, s ebben az igyekezetében még egyik paptanáromban is szövetségesére talált. Én azonban rendíthetetlen maradtam…”

 „…1934-ben érettségiztem. Szigorú érettségi biztost kaptunk Jámbor főigazgató személyében. Ráadásul jelen volt saját iskolaigazgatónk is, Virágh Teofil, a diákok réme. Engem szerencsére sohase tanított, ekkor volt vele dolgom először, s nincsenek rossz emlékeim róla. Magyar irodalomból Vörösmarty líráját kaptam s ezzel megalapoztam szerencsémet. Nagyhangon “lerohantam” az elnökséget, s a többi már simán ment. Beigazolódott a régi tapasztalat: az első benyomás a fontos. Pedig aztán jött még csak a nehezebbje. Történelem: Wesselényi-féle összeesküvés. Emlékező tehetségem csődöt mondott. Egy szó nem jutott eszembe róla. Aztán valami “Deus ex machina” folytán, amit finoman diák-leleményességnek is nevezhetnénk, elindult az agyban a csörgedezés. Lovas Elemér cinkosan összemosolygott velem. Fizikából a hangtant kaptam. Virágh Teofil, aki előbbi lírai bűvészmutatványom után azt gondolta, hogy a többi tárggyal is ugyanúgy tisztában vagyok, még egy ócska viccet is elsütött érdekemben. Tud valamilyen hangszeren játszani? — fordult felém aszkéta vigyorával. Mondtam, hogy egy kicsit hegedűn. Ó, azt hittem, hogy gramofonon! — nevetett idétlenül. Ezzel a hangtant is elintéztük. Latinból Vergiliust fordítottam. Nem okozott nagyobb problémát. Ami némileg homályos volt előttem, azon könnyedén átsiklottam. Az urak tereferéltek, az osztályfőnök s egyúttal latin tanár, Szigeti Ábel megértőén hallgatott. Jelesre értem. Az egyetlen szépséghibát a matematika okozta. Valami tévedés csúszott be az egyik példa megfejtésébe. Annyi baj legyen! — örvendeztem s fölszabadultan vetettem magam bele a kéthónapos vakációba…”

A Szeminárium

A hittudományi főiskola az én időmben ötéves volt, tehát tíz szemeszterből állott. Az első- és másodévesek egy évfolyamot alkottak, egy anyagot végeztek, két évre elosztott tantárgyakkal. A harmadik és negyedik ugyanígy. Csak az ötödévesek alkottak külön évfolyamot. Az első évfolyam legfontosabb tantárgya a filozófia és a szentírástudomány volt két évre elosztva, ugyanúgy a harmad- és negyedéveseké a dogmatika, az erkölcstan és az egyháztörténelem. Ezeken kívül tanultunk még fundamentálist, vagyis alapvető hittant, patrisztikát, vagyis az egyházatyák tanítását, szónoklattant, szentírásmagyarázatot, közjogot, egyházművészetet, stb. Az ötödik évben került sor a lelkipásztorkodás- tanra, egyházjogra és liturgiára, magyarul szertartástanra, de tanultunk még gazdaságtant is, mivelhogy a legtöbb pap falun működött, legalábbis egy ideig. A győri mezőgazdasági iskola igazgatója oktatott bennünket erre a fontos tantárgyra. Az egyházzenét a neves szerző és karmester, Halmos László tanította, ugyancsak ő vezette a teológusok énekkarát is…”

„…A versírásra csak serdülő koromban adtam fejemet, amikor minden valamirevaló diák verset ír. Harmadikos gimnázista voltam, amikor meghalt egy kedves tanárunk, az ő temetésére írtam egy siratóéneket. Aztán egy dicsőítő ódát Szent Ágostonhoz. Tüstént be is küldtem őket a Zászlónkhoz, amelynek Fakadó Rügyek című rovata mindenki előtt ismeretes. Nos, a szerkesztői üzenetek között hamarosan ez a sor ütötte föl a fejét: “M. L. Győr. Intenzív, mély érzések fakadnak szívedben. Fejlődj!” Ezután a lakonikus rövidségű buzdítás után nyolc évig nem írtam verset…”

A teológia harmadik évében, 21 éves koromban kezdtem el újra a versírást. Akkor is csupán egy véletlen esemény folytán. Egy idősebb társam beinvitált cellájába s föltárta előttem titkait: a verseit. Elárulta azt is, hogy közülük már több megjelent különböző álneveken. írásaink közléséhez ugyanis az elöljárók engedélyét kellett kikérnünk. Amíg a verseket olvasgattam, az a gondolatom támadt, hogy ilyen verseket talán én is tudnék írni. A gondolatot tett követte. Megírtam az első verseket, de csak az asztalfiók számára. Erős Mécs-hatás érződött rajtuk. A szemináriumban főképp a magyar papköltők, Harsányi, Sík, Mécs könyvei jutottak kezembe, mégis azt kell mondanom, hogy az igazi indítást és a legmélyebb ösztönzést Prohászkától kaptam. Újabb fordulat akkor következett be költői fejlődésemben, amikor Kosztolányi Modern Költők versfordításait olvastam. Ez a fordulat nem eszmei, hanem esztétikai síkon zajlott: föltárult előttem a világirodalom színes, sokrétű világa. Aztán Babits Pávatollak című átköltéseit tanulmányoztam, majd az Ámor Sandíts és az Isteni Színjáték mélységeibe merültem bele. Nem árultam el senkinek, hogy írok…”

 „…Az egyházirendek, sorában az alszerpapi és szerpapi rend fölvétele után elérkezett a papszentelés sorsdöntő pillanata is. Egyhetes lelkigyakorlattal készültünk a nagy eseményre. Közben püspökünk, Breuer István súlyosan megbetegedett, s bennünket levittek Szombathelyre, ahol Grősz József, volt győri segédpüspök végezte el a felemelő szertartást 1939. június 18-án. Szüleim meghatottan osztoztak örömömben. Első szentmisémet a győrnádorvárosi plébániatemplomban mondtam egy héttel később. Kézvezetőm Winkler Mihály plébános, szónokom Viola Mihály vicerektor volt. Utána ebéd a plébánián. Ott volt a polgármester, rokonok, barátok, ismerősök. Este pedig nálunk gyűlt össze a vendégsereg. Olyan volt, mint egy lakodalom…”

„…A pappászentelés első bódulatában szinte meg is feledkeztem verseimről. Annyi új élmény tört rám, hogy elhomályosította bennem a költőt. Csak néhány hét múltán tértem magamhoz s döbbentem rá: most már nem kell elöljárói engedély verseim közléséhez. Gondolkoztam, melyik lapot válasszam ki első áldozatul. Ahhoz nem voltam elég bátor, hogy a pesti cifra, büszke újságok, folyóiratok ajtaján kopogtassak. Így egy ügyesen szerkesztett, irodalmi igényű, vidéki folyóiratnál, az aradi Vasárnapnál kötöttem ki. Elküldtem nekik néhány versemet s magam lepődtem meg legjobban, amikor azokat hamarosan közölték is.
Ezek után elérkezettnek láttam az időt, hogy fölmenjek Győrbe a Káptalandombra a papköltők nesztorához, Harsányi Lajoshoz…”

„…Harsányi figyelemmel olvasta a verseket. Amikor végzett velük, rám emelte kerek szemét s ennyit mondott: Fiam, úgy látom, ön egész jól versel. Számomra ez a viszonylagosan szürke mondat is egy egész világot jelentett. Aztán legnagyobb csodálkozásomra kijelentette, hogy ezzel a névvel, mármint Makkó Lajos, nem lehetek híres költő, vagy csak nagyon nehezen. Tehát válasszak új, költőibb nevet. Beleegyeztem. De aznap nem tudtuk eldönteni, milyen nevet is válasszak. Elhatároztuk, hogy másnap új javaslatokkal állunk elő. Hazafelé menet a Kálvária- és Lóvonat-utca sarkán egy név lobbant agyamba: Tűz Tamás!...”

„…Harsányi aztán gondozásba vette verseimet s a legjobbakat elküldte a Nemzeti Újságnak, Életnek, Képes Krónikának, Vigíliának. Meg is jelentek sorra mind. Később már nem vettem igénybe segítségét — a szerkesztők nem nagyon szeretik a beajánlásokat — a magam lábára álltam….”

Forrás: Tűz Tamás Hova tűntek a szitakötők? : Az elszállt ifjúság nyomában (részletek)

2016.04.07