Hogyan került a színészvilágba?

Mindig, már egész kisgyermekként is érdekelt a színészi pálya. Elsőre sikerült a felvételim – emlékszem, édesapám bukfenceket hányt az előszobában, bár még senki nem látta igazán, mit is jelent majd ez nekem a későbbiekben. Akkor biztosan éppen ilyen karaktert kerestek. Szirtes Tamás osztályába kerültem, prózai szakra, ahol több olyan kollégámmal végeztem együtt, akiket nagyon tisztelek, és büszke vagyok, hogy együtt kezdhettük el ezt a hivatást.

Miután 1989-ben végzett a főiskolán, merre vetette a sors?

Rengeteg helyen játszottam, sokáig kerestem a helyemet. Madách Színház, Tivoli Színház, Arany János Színház, két év Bárkaszínház, majd 10 év Újszínház következett. Innen aztán a Pesti Magyar Színházba kerültem, de egy ideig voltam Miskolcon is. Most már ismét Budapesten élek, és szabadúszóként több helyen is játszom.

Ez rengeteg élményt és tapasztalatot adhatott, de ön egyébként sem olyan, aki szeret sokáig egy helyen lenni.

Azt hiszem, ez személyes választás, alkat kérdése. Én sokkal kíváncsibb típusnak tartom magam annál, mint hogy megragadjak egy helyen akár 25 évig, ahogy azt több kollégám teszi. Szabadúszóként lehetőségem van különböző stílusú és rendezésű darabokban játszani, a kisebb létszámú játszóhelyektől kezdve a hatalmas befogadó képességű kőszínházakig. De ezek között is nagyon kevés olyan szerepet játszhat egy színész, amelyért tényleg érdemes ezt az utat választania. Ezt még Sztankay István főiskolai tanárom mondta nekünk, és én ezzel kifejezetten egyetértek. Nekem nagyjából öt olyan színpadi fellépésem volt – pedig százhoz közeledik az eddigi szerepeim száma –, amikor éreztem, hogy angyal szállt közénk. Ilyen fontos szerepem volt a Szirtes Tamás rendezte Az üvegcipő című darabban, mely a Madách Színházban került színre, a miskolci A vágy villamosa vagy a Csehov szerelmei című előadásban, melyben Kulka János volt partnerem. Többek között ezek voltak azok a szerepeim, amelyekért igazán megérte ezt a pályát választanom.

Min múlik egy darab sikere?

Vannak olyan művek, amelyek már önmagukban nagyon jók, mondhatnám, csak elrontani lehet őket. Ilyenek például Csehov drámái, amelyeket nagyon szeretek, de ide tartoznak a klasszikus Shakespeare-darabok is. Viszont a sikerben talán ugyanannyira játszik közre az előadás is, mint maga a mű. A rendezés, a látvány és természetesen a színészek, akikkel az ember együtt áll a színpadon, kulcsfontosságúak a jó eredményt illetően. A színielőadás összjáték, ezért ha akár csak egy valaki teszi oda kevésbé magát, már az kihat az egész produkció minőségére. Ezért, hogy valóban sikeres legyen valami, mindenkinek a tőle elvárható maximumot kell a munkájába beleadnia.

Önnek mit jelent a siker?

Én nem szeretem, ha felismernek az utcán, vagy autogramot kérnek tőlem. Nekem az jelent elégtételt, ha a színészi játékom őszintén megérinti a nézőket. Nagyon jól tud esni egy személyes levél, vagy arra is volt már példa, hogy előadás után megvártak. Sőt olyan is volt már, hogy zokogva jöttek be az öltözőbe elmondani, hogy mennyire sokat jelentett nekik az, amit tőlem, tőlünk kaptak a színpadon.

Vannak még megvalósulatlan tervei?

Természetesen, szeretnék többet forgatni, filmezni, castingokra járni. Egy film egyébként egészen más, mint a színpadi játék. Egy filmben egy közeli felvételkor az is látszik, amire éppen gondol a színész, ellentétben egy nagyszínpadi előadással, ahol nem látszanak annyira az arc apró rezzenései. Kevés olyan színészre tudok felnézni, aki mindkét helyen remekül megállja a helyét, de talán Básti Julit emelném ki.

Térjünk vissza a színházi játékra, hiszen ön igazán a színpadon van otthon. Szabadúszóként hogyan oldja meg, mikor, hol játsszon?

Ez néha nehéz, mert alakulhatnak úgy a dolgok, hogy egy időben több darabra is hívnak, és ilyenkor nekem kell választanom. Máshonnan nézve azonban van ebben bizonyos kockázat, hiszen nem vagyok sehová leszerződve, nincs biztos helyem. A kapcsolatokon is múlik, hogy mennyit hívnak vendégjátékokra. Most a Nemzeti Színházban fogunk majd próbálni egy darabot, március végétől – nagyon örülök ennek a lehetőségnek, mert több régi osztálytársammal is együtt fogunk benne játszani –, amelyet a férjem, Kiss Csaba rendez. Ő ugyanúgy tekint rám a színpadon, mint akármelyik másik színésznőre, otthon pedig inkább a mindennapos ügyekkel foglalkozunk. Van két kislányunk, elsősorban ők kapnak nagyobb figyelmet a családban, de néha azért előfordul, hogy – miután a gyerekek lefeküdtek – a konyhában egy pohár rosé bor mellett átbeszéljük a dolgokat.

Egy színész el tudja választani a magánéletet a színpadi világtól?

Szerintem kétféle színész van. Az egyik mindig önmagát játssza a színpadon, minden szerepben felfedezhető az egyénisége. A másik mindig felölt egy maszkot a színpadon, és mintha „benyomnánk egy gombot”, képes bekapcsolni a szerepét. Én inkább az utóbbi típusba tartozom. Úgy érzem, a magánéletben pasztell jelenség vagyok, de a színpadon bármilyen szerepet eljátszhatok, bármilyen színű lehetek. Ám talán nem maradéktalanul, mert néha otthon is megérzem egy-egy szerep hatását a hangulatomon.

Gondolkodott már önálló estben, és ha igen, mit mondana el mindenképpen az embereknek?

Amíg nincs meg bizonyos mennyiségű élettapasztalat, ami által az ember úgy érzi, valamit el kell mondania a világnak, addig szerintem nem érett még meg erre a műfajra. Fontos emellett egyrészt a személyesség, hogy saját tapasztalataink által adjunk át valamit a közönségnek. Másrészt az is, hogy azt igazán magáévá tehesse a néző. Az én mondanivalóm talán az lenne – ha lenne bátorságom belevágni egy önálló estbe –, hogy először mindenki önmagán kezdje a világ jobbá tételét. Úgy érzem, megtaláltam azt, amit már gyerekkoromban is kerestem: a munkám lett a szenvedélyem, ez az, ami engem elvarázsol. Emellett van két gyönyörű lányom, és négyen harmonikus családi életet élünk. Munkában és magánéletben is megkaptam az élettől mindent, amire vágytam, így méltán lehetek boldog.

Tölgyesi Tibor
Fotó: Éder Vera
Forrás: kultura.hu