A kiállítást minden bizonnyal azért építették fel itt, mert a jazz mindig is kapcsolatban állt a kereskedelemmel, de még inkább a vendéglátással. Persze a Zeneakadémia kiállítótereiben is el tudnánk képzelni a tárlatot, már csak azért is, mert már 1965-ben jazztanszak létesült a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában, ami nagy szó volt, hiszen Európában akkoriban csak Grazban működött hasonló intézmény. Ezt emelték aztán 1990-ben át a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem elődjéhez, a főiskolához, rangjához méltó helyet adva a képzésnek. Mert a jazz, mint műfaj elképesztő fejlődést mutatott a mögöttünk hagyott évszázadban, aminek magyar vonatkozásait most lazán áttekinthetjük az MKVM-ben.

Ehhez a múzeum szakembergárdája mellett szükség volt Simon Géza Gáborra is, aki talán e műfaj legértőbb ismerője és gyűjtője Magyarországon. Tőle származik a tárlat anyagának legnagyobb része, a hangszerek közül egy réges-régi magyar gyártmányú szaxofon és a ragtime zenekarok egyik fő „fegyvere”, egy gitárbendzsó is. Aztán van itt egy Aeol márkájú amerikai hárfacitera is még az ősidőkből, a kőkorszakból, ahogy a jazz kialakulását és első időszakát (az 1853 és az 1920 közötti éveket) nevezték el találóan a tárlat készítői. Ekkoriban jobbára zongorakíséret és ének jelentette ezt a muzsikát, szerzőként pedig Székely Aladár nevét lehet említni. A második, tánccal összeforrott korszak Magyarországon 1920-tól 1935-ig tartott, és tánctermekben, orfeumokban zajlott – itt ismerkedhetett meg vele Krúdy is, aki a kiskocsmák mellett az ilyen helyeket is előszeretettel látogatta. Heinemann Sándort és a más műfajban is nagyot alkotó Zerkovitz Bélát kell itt említenünk, aztán 1935-ben Amerikából megérkezett a swing, hogy a háború végéig egyeduralkodó legyen. Ekkoriban már külföldre is eljutottak a magyar zenészek, sőt, a Zeneakadémia Nagytermét is bevették szép lassan.

És Magyarországra is eljöttek később a nagyok, 1965-ben a Népstadionban koncertezett Louis Amstrong, 1970. május 20-án pedig az Erkel Színházban lépett fel Ella Fitzgerald. Az 1926-os születésű Bácsik Elek pedig nyugatra ment, IX. kerületi csóró cigányként tanult meg úgy gitározni, hogy körbemuzsikálta a világot, Dizzy Gillespie-vel is csinált nagylemezt. A létező szocializmus irányítói is rájöttek, hogy nem sok értelme van tiltani a műfajt, ami szép lassan így átkerült a tűrt, sőt, néha a támogatott kategóriába. A hetvenes, nyolcvanas években volt a reneszánsz, minden valamire való művelődési ház jazzfeszivált szervezett. Ezek plakátjait is itt láthatjuk a falakon, jazzhétvége volt Salgótarjánban is olyan előadókkal, mint a ma is a pályán lévő Szakcsi Lakatos Béla, Snétberger Ferenc, Gadó Gábor, vagy Babos Gyula. Ekkor koncertezik Pege Aladár, Kovács Gyula, vagy a Kőszegi Trió, a Binder quartett, vagy a jazzrockot játszó Dimenzió.

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása. 

Ott vannak a plakátok és a lemezborítók is a falakon, no meg Siklós Péter nagyszerű fotói is, többek között Ella Fitzgeraldról, Dresch Mihályról, Joe Murányiról, Tabányi Mihályról és Török Ádámról. És van egy jó festmény Tony Lakatosról is Gyémánt Lászlótól, és hát még sok minden, talán csak a debreceni jazznapokról való megemlékezést hiányolom. Ami 1972-ben indult, és fellépőit tekintve néha talán még a varsói fesztivált is megközelítette. Fénykorában egészen biztos. És az is biztos, hogy e műfajnak nem volt még ekkora, és ilyen összeszedett kiállítása Magyarországon. Kár lenne kihagyni!

Pálffy Lajos
Forrás: mandarchiv.hu