Bár a 400 napban ismét a két műfaj tökéletes egyvelegét szeretné létrehozni, ezúttal az elemek szétcsúsznak, és képtelenek egy átmenetet képezni. Mintha csak Osterman nem tudta volna pontosan, hogy az űrkutatást évek óta foglalkoztató Marsra lépés gondolatából kirügyező cselekményét milyen irányba is terelje.

Ugyanis mielőtt a valós életben eljutnánk odáig, hogy egy Mark Watney-szerű figura a vörös bolygó talaját érintse, alaposan fel kell készülnie az asztronautáknak. A leendő 4 űrhajóst ezért 400 napra összezárják egy földalatti állomáson, hogy különböző szimulációkon keresztül megvizsgálják, miképpen változik az emberi psziché a mély űrutazás során. Ahogy telnek a napok, őrület jeleit kezdik mutatni, és lassan már abban sem biztosak, hogy szimulációban vannak. A valóság és fikció határa összemosódik.

Ezt az összemosódást viszont Osterman nem képes megragadni. A survivor movie elemein keresztül kibontakozó thrillerből hiányzik az őrület fokozatos elszabadulása, a napok ugyan pörögnek a vásznon – talán túlságosan is nagy léptékben –, de csak akkor lassít, ha a négy asztronauta közül valamelyik a társának akar ugrani, vagy egyszerűen csak elmebeteg mozdulatokat akar kidomborítani. Mindemellett a forgatókönyv úgy igyekszik a cselekményt folyamatosan továbblendíteni, hogy a problémákat valamilyen ésszerűtlen mozdulattal letudja. Valaki üvöltözik? Leütik! Valaki éppen érvelne a saját igaza mellett? Leütik! Az egyének közötti konfliktusokat és drámai megnyilvánulásokat teljesen száműzték a készítők a 400 napból.

Emellett, ha főhőseink nem bújnának szkafanderbe, el sem hinnénk róluk, hogy űrhajósok, hétköznapi embereknek tűnnek, nem pedig zseniknek, akiket a Marsra akarnak küldeni. Az ilyen és ehhez hasonló történeti bravúrok miatt képtelenek vagyunk nézőként átélni azt a szorongást és bezártságból eredő félelmet, amely a műfaj alapja. És noha a történet kiszámítható, helyenként bántóan közhelyes, a film második felében felcsillan a remény. Végre megmutatkoznak a környezet sötét hangulati elemei, melyben az őrület ismeretlen hátterének felderítése a néző kíváncsiságát is felkelti. Nagy kár, hogy a direktor mindezt a vonalat csak halványan, néhány gyenge ijesztgetéssel fűszerezve tálalja számunkra, nem pedig a Phasma Ex Machina által megismert tehetséggel és látásmóddal.

A színészi játékokra a szkript hibái miatt nem haragudhatunk, a DC szuperhős sorozataiból ismert Brandon Routh és – egyben a Superman széria legmegosztóbb figurája – Caity Lotz minden tőlük telhetőt megtettek, összeszokott párosként a B-kategóriás filmben hősiesen (ezt nem hagyhattam ki :D) állják a sarat. Mellettük még Tom Cavanagh érdemel néhány szót, akinek az elmebeteg, hangulatingadozások miatt kiszámíthatatlan karakter remekül áll.

Összességében a 400 napban sokkal több minden rejlett, mint amit a tehetségesnek gondolt Matt Osterman kihozott belőle. Második alkotásával beleszalad a szokásos zsáner keverések hibáiba: erőtlenül igyekszik ötvözni azt, amit előtte már oly sokan próbáltak, így a sci-fi-thrillerek polcának közepére kerülve, és bár mondhatnánk, hogy low budgetből készült, ezt a forgatókönyv és a karakterek közötti kapcsolatok felfestésével kompenzálhatta volna.

Köller Kristóf
Forrás: cinestar.hu