Az irodalmi munkásságáért a Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt elismerésében részesült Karafiáth Orsolya személyes önvallomása vezette be az est programját. Megismerhettük életútját, azokat a göröngyöket, melyek nehezítették, s egyben befolyásolták a sorsát. Felsőfokú tanulmányok, ifjúkori ballépések jellemezték fiatal éveit. Poétai tevékenységének alapjait egyetemi „rímfaragó” stílusgyakorlatokkal vetette meg.

Számos folyóirat munkatársa volt, verseskötetei és regényei jelentek meg, s az érdeklődőket most megtisztelte azzal is, hogy egy részlet felolvasásával betekintést engedett születendő regényébe, amely – személyes élményeket is beleszőve – a családról szól majd. Az idézett részlet mosolyt fakaszthatott, de egyben könnyeket is csalhatott a szemünkbe. Átélhettük, hogy az emberi gyarlóság, a „még az élő fába való belekötés képességének” nagyon is kétes értékű „tudománya” hogyan teheti tönkre a családi viszonyokat, hogyan fenyeget állandóan „időzített bomba” képében.  Az adott szituációban egy születésnapi családi összejövetel hogyan fajulhat parázs veszekedésbe.

Az est témájára áttérve a jelenlévők egyik döbbenetből a másikba kerültek. Karafiáth Orsolya azon kivételes személyek közé tartozik, akik elutazhattak Észak-Korea területére. Ha valaki belép a népi Koreába, kiválóan érzékelheti, hogy földünkön nem csupán szélességi és hosszúsági körök, hanem történelmi korszakhatár-zónák is vannak, s több fázison visszalépve egy premodern korszakba érkezik. S bár fogalmazásom nem teljesen helytálló, mert vannak ugyan a XXI. századra emlékeztető vívmányok, de számos körülmény valóban merő archaizmus.

Már kijutni sem volt egyszerű, titkolni kellett az újságírói mivoltot, hiszen egy lelkileg kulturálisan zárt társadalomba nem lehet – Ady szavaival – „új időknek új dalaival” betörni. Van légitársaságuk, de pedigréje nem éppen bizalomgerjesztő, mivel azt sem lehet tudni, hogy a pilóták miféle képzést kapnak.

A középkori Európára volt jellemző a nyílt színi kivégzés, ez Észak-Koreában jelenleg is dívik, sajátos „pedagógiai módszernek” tekintik az állampolgárok (valójában alattvalók) okulására. A barbárság, kegyetlenség, megfélemlítés elegye zajlik. Miközben mértéktelenül fegyverkeznek, igyekeznek feltölteni a nukleáris arzenált, az alapvető (nép)élelmezési cikkeknek híján vannak, például nélkülözni kénytelenek a rizst. Tömegtáplálék gyanánt a fekete tészta szolgál. Olyan éhínség tizedelte náluk a lakosságot, amely milliós áldozatot követelt, az emberek még a fakérget is táplálékul voltak kénytelenek használni.

Hivatalosan 70 és 80 év között van az átlagos életkor, de vendégünk 40-45 évesnél idősebbeket nem látott. A határon kivetetik a SIM-kártyát, mobilozni nem lehet, fényképezni is csak a kijelölt helyeken, melyeket a rendszer büszkeséggel vállal. Nagy vezérük és őseinek szobrai garmadával fordulnak elő, igazi sztálini személyi kultusz övezi a „lánglelkű nagy vezéreket”.

Kim Ir Szen mintát igyekezett teremteni nem csupán a hazai, de a világ operairodalma számára is. Alapműnek számít a Virágárus lány című opus, melyről azt tartotta, hogy az egyetlen autentikus alkotás, hozzá képest a világ operái mind tévúton járnak. Az autonóm, öncélú művészet ismeretlen, ezt is a termelési folyamatba illesztették, így lehet valaki „fő munkaidejű művész”, és a rendszer értékítéletétől függ, hogy ezt tágas műteremben, avagy piciny lyukban űzik. A középkori elmaradottság kontrasztjaként épületóriások magasodnak a fővárosban, tágas lakóterekkel. Ezeket színészek kapják, akiket a rendszer csekély számú kivételezettjei között tartanak számon. Az országban csak egy nagyon szűk körű elitképzés zajlik.

A családi életben megdöbbentő az állam túlhatalma, faluhelyen korai gyermekkorban kiszakítják a kiskorút a családi környezetéből, és a kolhoz neveli őket – nyilván a rendszer szája íze szerint. A városban a munkahelyeken harsogó politikai propaganda emlékezteti az embereket a helyes irányra. A benzinhiány révén gyakran a propagandaautók mellett talicskán érkezik az üzenet. Mivel az általános, nyomasztó hiány korlátozza az újságkiadást, köztereken függesztik ki az információkat, melyek természetesen sterilek, már ami a határon túli életet illeti. Amennyiben mégis bekerül határon kívüli híradás, lerí róluk az ellenséges megnyilvánulás, a torzítás, és a külvilág Amerika gúnyolása. Történeteikben a kapitalizmust ellenszenves jelképek jelenítik meg.

Százezrek sínylődnek börtönökben, táborokban. A kincsnek számító papír összegyűrése börtönbüntetéssel jár, a rendszert csak dicsérni lehet, a „vezér” és őseinek emlékművei előtt kötelező virágot elhelyezni, a legkisebb tiszteletlenség is rács mögé juttatja az illetőt. (Én olvastam olyat is, hogy politikai gyászszertartáson valaki „nem zokogott eléggé”, és ezért marasztalták el.)

Autóforgalom jóformán nem létezik, különleges teljesítmény kell ahhoz, hogy valaki gépjárművet használhasson. A magántulajdonú gépkocsi ismeretlen fogalom, másrészt a benzinhiány komoly gátló tényező is az egyébként rossz minőségű utak mellett. Létezik ugyan városi tömegközlekedés, de az üzemanyaghiány miatt egymás mögött sorakozó, álló buszok is a városok mindennapjai közé tartoznak, s gyalogmenetben közlekedő tömegeket látunk.

A tengerpart dróthálóval van elzárva, halászhajókat sem engednek be, mindent megtesznek, hogy az általuk „földi paradicsomnak és a társadalmak tökéletesedési csúcsának tartott rendszerből” senki ne távozzon. A kolhozokban gyakran pusztulófélben lévő állatokat fognak munkára, a benzinhiányt kezdetleges gőzgépek eszkábálásával igyekeznek áthidalni.

Hivatalosan tudjuk, hogy a „minden idők legtökéletesebb rendszere” mintegy lélegeztetőgépen vegetál. Működtetője Kína, mely ha beszünteti az Észak-Koreával való kereskedését, az ország nyugodtan lehúzhatja a rolót, de Kína tart a helyzet által előidézett exodustól, mely menekülők millióit terelné hozzá.

Észak-Koreában szinte minden parancsra történik. A magyar látogatók érdeklődtek a szórakozási lehetőségek iránt, mire parancsra rendeztek egy bulit, melynek sajátossága volt, hogy férfiakra korlátozódott és nem volt spontán. A nőket a városban leköti a gyermeknevelés és az egyéb gondok, ismeretlen számukra a szabadidő, annak bármiféle eltöltése. A természetjárás is mesterkélt, az erdei ösvények lebetonozottak, az egyébként festői tájak sziklái pedig bevésett politikai lózungoktól tarkállanak.

Karafiáth Orsolya személyes beszámolójának a végén a hallgatóság kérdéseket fogalmazott meg, összességében pedig a felkavaró élmények megtették szomorú hatásukat.

Csiszár Antal
Fotók: Pozsgai Krisztina