1135

A kelletlen útitárs

Filmkritika

A filmtörténelem bizonyságául szolgál annak, hogy a western elég erősen hímorientált zsáner. Erős férfiak hatalmas pisztolyokkal, védtelen nők mellett állva, whiskyt vedelve, helyreparancsoló hanggal és pofonra lendülő tenyérrel. A westernekben a férfi az úr a háznál, a nő meg alárendelt szerepet játszik a maszkulin játékoknak.

Erre persze több ízben is igyekeztek reflektálni jó néhány mozgóképben – a kilencvenes években a Rosszlányok volt ilyen, amiben Drew Barrymore, Andie MacDowell, Mary Stuart Masterson és Madeleine Stowe tanították meg az erősebbik nemnek azt, hogy mi fán terem a hatlövetű – de valahogy kiirthatatlan lett a műfaj genetikai kódolásából ez a fajta központiság. Pedig még maga Clint Eastwood is próbálkozott néminemű dekonstrukcióval, még ha nem is a nemiség terén, de legalábbis a vadnyugati férfiképén mindenképpen, az út pedig jó lett volna arra, hogy továbbmenjenek rajta.

Eastwood bácsi azóta kicsit leeresztett, a hőskép szaggatását bűzös patriotizmusra és többedrangú rendezői fogásokra cserélte le, a westernhez pedig már rég nyúlt amúgy is (még ha egyébként bizonyos értelemben majd az összes rendezését a westernekhez sorolhatjuk), épp itt volt az ideje tehát annak, hogy valaki, aki az öreghez hasonlatos élettapasztalattal és rendezésre irányuló ambícióval rendelkezik, átvegye a vadnyugati mítoszokat, és a feje tetejére állítsa őket. Kellő pisszegéssel és csittegéssel mondjuk mindezt, hiszen maga Tommy Lee Jones nem szívesen nevezi nevén gyermekét, ő ugyanis nem fogja lealacsonyítani azzal filmjét, hogy műfaji filmnek (westernnek) címkézi. Nem baj, mi tudjuk az igazat, Mr. Jones előtt meg kussolunk, elvégre ő az idősebb és ő az ikon. És különben is, több a ránc és a barázda az arcán, mint mindannyiunk életkora összeadva.

Az 1988-ban megjelent azonos című (The Homesman, a nálunk kiadott regény Őrület és szerelem néven fut), Glendon Swarthout által írt regény alapján készült film az 1880-as évek Nebraskájába kalauzol minket, ahol megismerhetünk egy házában egyedül élő, szociálisan nagy részben izolált hölgyet (Hilary Swank). Mary Bee Cuddy férjezetlen asszonyként minduntalan keresi magának a társaságot, de kiválasztottjai egyike sem hajlandó vele megosztani nem hogy az ágyát, de az életét még úgyse. Függetlensége bár javarészt saját maga által választott út, nem zárkózik el annak a gondolatától, hogy összekösse magát valakivel. Ebből a magányból fakadó furcsa természete miatt a városka lakói mindig gyanakvó tekintettel néznek rá, mint egy helyi hülyére, pedig szegény (feltételezhetően) az égvilágon semmit nem tett annak érdekében, hogy ezt a véleményezést váltsa ki másokból.

A film fő cselekményét jelentő eseményeket három asszony szellemi megzápulása váltja ki. Hármójukat – ahogyan azt szépen megszavazzák a lakók – el kell szállítani, mégpedig minél hamarabb egy szanatóriumba, ahol igazán gondjukat tudják viselni olyan emberek, akik értenek hozzá (értsd másképp: hárítani a problémát ahelyett, hogy megküzdenének vele). Hősnőnk, Mary Bee Cuddy egy távollétével tiltakozó férfitársa helyett húzza a rövidebbet, így a munka rá hárul: neki kell egy postakocsin tovavinni a három sipítozó/rugdalozó/motyogó nőszemélyt.

Már a fentebb felvázoltak rengeteg mindent elmondanak erről a toposzaiból kiforgatott western-világról: a férfiak csak akkor férfiak, ha ölésről vagy szexről van szó, amint kényesebb témával (asszonyaik megzavarodása) szembesülnek, máris fülüket-farkukat behúzva hunyászkodnak meg. A nő függetlensége pedig legalább annyira ijesztő, mint amennyire furcsa. Már az elején tiszta, hogy Tommy Lee Jones célja tényleg nem az volt, hogy egy lőpárbajok mentén A-pontból B-pontba poroszkáló vadnyugati akciófilmet kreáljon, őt sokkal jobban érdeklik a belső mozgatórugók, a karakterek és a mögöttes tartalom. Ebből fakadóan A kelletlen útitárs westernként annyira szokványos, amennyire a Nincs bocsánat volt: semennyire. Hasonlóan Clint Eastwood filmjéhez, Jones dolgozata is bizonyos szinten a vadnyugati férfi képét állítja pellengérre, csak épp itt a nők képének törtfényében. Nem hagyományos értelemben vett erős női karaktereket toboroz fel, éppen ellenkezőleg: hányattatott sorsú, az élet és férjeik által rongybabaként ide-oda ráncigált asszonyokat, akik egyedül pisilni se képesek már, nem hogy küzdeni a helyzetük ellen. Jones nem hőssé avatja A Nőt, nem oszt rá férfiszerepet, és nem ad a kezébe hatalmas mordályt. Egyáltalán, a hősiesség, mint olyan, szinte nemlétezővé válik ebben a jó két órában.

A kelletlen útitárs fanyar, olykor fekete humorú, szokatlan hangvételű road movie-ba oltva mutatja meg a női nem kétségbeesett segélykiáltását egy férfiaknak szánt időben/helyen. Ennek folyamodványaként a színész/rendező nagyon helyesen főként (a film háromnegyed részében legalábbis) Hilary Swank karakterét helyezi előtérbe, hogy aztán egy váratlan és – szó, mi szó – sokkoló fordulattal kvázi nyomatékosítsa a film témáját, s józan fejjel megmutassa a vadnyugati határvidék nő-, s emberellenességét. Kettejük játéka fantasztikus kontrasztot nyújt (a barátságtalan, morgó vénember és a joviális és segítőkész fiatal asszony), összecsiszolódásuk humorban, fájó őszinteségben és elharapott emberségességben teli. A mellettük egyfajta fontos statisztaszerepet betöltő őrült nők (Grace Gummer a Frances Ha-ból, Miranda Otto a Világok harcából és Sonja Richter A híd című sorozatból) nem csinálnak sokat a filmben, vegetálnak csupán, de valahogy megnyugtató a tudat, hogy Jones nem normalizálta és gyógyította meg őket, hanem meghagyta a zakkantság szintjén a triót. Jelenlétük sokszor erősít a film abszurd és némileg szürreális voltán.

Legjobb pillanataiban a film a humor mellett a drámai érzékét is remekül megvillantja, bár ez utóbbi inkább fanyar és keserű, semmint pátosszal bélelt. Gyönyörű képei a klasszikus hollywoodi westernek örökét hirdetik (Rodrigo Prieto operatőr képei néhol egészen szuggesztívak is – lásd a „lángokban álló ház”-jelenetet), de a film egészét áthatja valami furcsaság. A tébolyult nők, Jones és Swank furcsa párosa, a finis jelenetei egy melankolikus, költői, búskomor és olykor depresszív képpé egységesülnek. Jones rendezői képességei immáron végleg megkérdőjelezhetetlenné válnak – A kelletlen útitárs amellett, hogy nagyon szépen illeszkedik a rendezői portfolióba, direktorként képes olyan oldalát és arcát is megmutatni, amit még nem láthattunk.

Kónya Sándor
Forrás: cinestar.hu

2016.03.02
23