Persze, mint minden szakmának, ennek is megvannak a maga kutyaütői, akik kizárólag a szenzációra mennek, nem törődve a személyiségi jogokkal, emberi sorsokkal, de a szakma olyan fokú démonizálását, mint amivel pár hete Donald Trump is illette a sajtó munkatársait a választási kampányában (hazai példákkal pedig inkább elő sem hozakodnék), továbbra is kártékonynak tartom. Szerencsére a Spotlight nem ezt a negatív képet erősíti a köztudatban.

Ez is jól példázza, hogy a sajtó rendre a hatalom képviselői szemében jelent szálkát. A Spotlight és az író-rendező Thomas McCarthy érdeme azonban mégis az, hogy a hivatás nemességét a didaktikusság, a pátosz legkisebb jele nélkül érzékelteti, ahogy az ellenoldal – ez esetben történetesen az egyház – démonizálását is ügyesen kikerüli. McCarthy azt a folyamatot meséli el részletekbe menően, hogy a Boston Globe oknyomozó újságírói hogyan jártak a végére az egyház gyermekmolesztálási ügyeinek, és kezdték el azokat publikálni 2002 januárjától. Ez volt az egyik utolsó, klasszicista értelemben vett oknyomozás, amikor a print médiának már leáldozóban volt, de az online sajtó már ott kopogtatott az ajtóban. Ennek kapcsán kerül a laphoz annak új szerkesztője, Marty Baron (Liev Schreiber), aki lényegében az egész lavinát elindítja, de az igazi vezéralakok mégis a Spotlight oknyomozó rovatának a tagjai, akik közül Michael Rezendes (Mark Ruffalo) és a rovatvezető, Walter „Robbie” Robinson (Michael Keaton) emelkedik ki, amit a két színész – kiegészülve Stanley Tuccival – meg is hálál, a többiek pedig derekasan asszisztálnak mindehhez.

Könnyű lenne a filmet leírni azzal, hogy száraz, és csak a témája adja el, de nem lennék hű a szakmámhoz, ha nem próbálnám meg minden aspektusából nézni. McCarthy annyit ad karaktereiből, amennyi éppen szükséges, családi állapotuk, magánéletük csak említés szintjén kerül szóba, mégsem papírmasé figurák szaladgálnak előttünk, az ügyhöz fűződő viszonyuk ugyanis pont kellő karakterrel ruházza fel őket. A rendező a minél átfogóbb kép bemutatására fekteti a hangsúlyt, és eme objektivitással sikeresen elkerüli az egyház ördögnek való megbélyegzését, ugyanis ez nem egy ellenük szóló kiáltvány, amit mi sem bizonyít jobban, hogy a filmet nem lengték körbe botrányok, lévén maga a Vatikán is elismerte annak idején a Spotlight tevékenységének a hasznosságát. Itt a hatalommal való visszaélésről, annak kényszerű, vagy – és ez talán a legsúlyosabb az egészben – ösztönös elhallgatásáról van szó. Hogy ott történtek mindezek az esetek az emberek szeme láttára, de mégis félrefordították a tekintetüket, mert az erkölcsösség álcája, a gyanú árnyéka megrémítette őket.

McCarthy a szakma fontossága mellett annak részleteit, kérdéseit sem rest taglalni, pl. hogy érdemes-e megelőzni a cikk leközlésével a konkurenciát, vagy mennyire megbízható egy-egy forrás, pláne egy ilyen kényes ügyben? Sokszor egy-egy számadat is óriási izgalmakat képes generálni a nézőben, ahogy a közöny is hatalmas felháborodást, amellyel az újságírók – és általuk a nézők – is szembesülnek a játékidő folyamán, éppen ezért kimértsége ellenére sem marad hatástalan a közönségére.

Ritka az olyan film a témában, amely ennyire partnernek tekinti közönségét. A nagy dobással ellentétben itt úgy röpködnek az adatok, hogy a néző nem veszik el köztük, viszont egy kis figyelemkihagyással máris könnyen zavar támadhat a fejekben. Hasonló alkotás – a szintén Rachel McAdamst felvonultató – A dolgok állása volt, de az sokkalta jobban kihasználta a játékfilmes adta kereteket, a Spotlight legnagyobb erénye viszont az, hogy mellőzi a közhelyeket, amelyekbe könnyedén belesétálhatna. Éppen ezért sem tartom túlzónak, miszerint a legjobb zsurnaliszta film Az elnök emberei óta: szikár, nyers, lényegre törő. Pont, mint egy jó oknyomozó riport.

Pavlics Tamás
Forrás: cinestar.hu