1021

A szoba

Filmkritika

Jack (Jacob Tremblay) ötéves. Egy szobában lakik Anyával (Brie Larson), életük minden napja a megszokott rutinnal telik. Beszélgetnek, tojáshéjból láncot fűznek, nézik a televíziót, és bámulják az eget a tetőablakon át. Jack számára a szoba egy egész világnak felel meg, ami azon kívülre esik, pedig maga a titokzatosság.

Ami hétköznapi embernek az élet a halál után, vagy a világűr végtelenje, az Jack-nek a Szobát körülvevő valami. Akármi. Anya nem mondta el, mi az, Anya inkább csak mesélt, kiszínezte a csúnya valóságot, egy relatíve komfortos mikro-univerzumot hazudott a fiának (saját magának is), hogy könnyebben viseljék el együttes erővel a mindennapokat. Így megy ez egészen addig a napig, amíg Anya megelégeli fogvatartójuk, Öreg Nick éjszakai látogatásait, és szökési tervet eszel ki. Kurázsi azonban nem csak a végrehajtáshoz kell, de ahhoz is, hogy Jack világról alkotott elképzeléseit fenekestül felforgassa, és a színes kis történetek helyett megpróbálja eladni neki a mindenek mögött lakozó igazságot.

Emma Donoghue regényírónő (immár Oscar-jelölt forgatókönyvíró) saját maga vágott bele regényének adaptálásába, melynek filmre vitelét végül a tavalyelőtti Frank című mozi rendezője, az ír származású Lenny Abrahamson vállalta magára. Az már az említett filmből is kiderült, hogy Abrahamson képes úgy tálalni a drámát, hogy közben a giccstől karnyújtásnyi távolságot tartson, a humor maga pedig ne a dráma semmissé tételére szolgáljon, hanem csak valamicskét oldja a helyzet súlyát, és árnyalja a szereplőket. A szobánál egy kissé nehezebb dolga volt. Alapvetően nem túl könnyű úgy színre vinni egy olyan történetet, melyben két ember világtól való izolációját, majd abba történő beilleszkedését és az ennek feldolgozásával járó traumát próbálja érzékeltetni a rendező, anélkül, hogy a végeredmény az embert ne húzná le a mélybe. Biztosra veszem, hogy így is lesznek olyanok, akik nyomasztó filmnek tartják A szobát, de a többieknél az a bizonyos pohár inkább félig tele lesz, semmint félig üres. Abrahamson filmje ugyanis emberséges, ugyanakkor józan hangvételű tanulmány arról, hogy két ember miként merít egymásból erőt, és hogy miként lehetséges az, hogy egy ilyen helyzetet ép ésszel túléljen akárki. Józansága mellett pedig még arra is képes, hogy optimista legyen és derűlátó, mindig, de leginkább a legtöbb helyzetben.

Donoghue a történetet szinte elejétől a végéig szubjektív szemszögből meséli el – mindvégig a kisfiú, Jack nézőpontja az, amely érvényesül. Az ő ártatlan szemén keresztül látjuk a szobát is, mely ironikus módon számára az otthont jelképezi, míg Anyának a börtönt. Az ő szemén keresztül látjuk Öreg Nicket is, aki félelmet keltő és fenyegető bogeyman helyett egy férfi, aki ajándékot is hoz neki néhanapján (és Anyához olykor odabújik). Az ő szemén keresztül látjuk megnyílni a világot annak minden szépségével és érthetetlenségével együtt. Ami másutt, másoknak traumatikus, feldolgozhatatlan élmény, az Jack-nek rácsodálkozás és gyönyörködés. Amit mások horrorként élnének át, azt ő az életének egy izgalmas, a maga módján szívderítő élményeként él meg. Ellenpontként ott van mellette Anya karaktere, aki ismeri az érem mindkét oldalát, és hét éven keresztül azon volt, hogy a hazug oldalt életben tartsa, a szabadulást követően pedig minden erejével azon van, hogy feldolgozza a radikális környezetváltozást és a nyakába zúduló, rokonokkal, széles publikummal támadó életet magát. Kettejüknek nem csak azt kell megtanulni, miként éljenek emberek között, de a világ tágulásával újra meg kell tanulniuk egymás mellett, egymással élni, illetve azt, hogy a kinti világban is teljes értékű anyaként funkcionáljon, és ne adja fel a küzdelmet a lány.

A főszereplők, Jacob Tremblay és Brie Larson valósággal remekelnek együtt – előbbi már fiatalon egész széles skáláját hozza az érzelmeknek, utóbbi pedig megrendítő természetességgel hozza a nagy küzdésbe belefáradó, majd gyermeke ártatlanságából és kedvességéből erőt merítő anyát. Semmi manír, semmi hollywoodi glamour, valószerű és hiteles megjelenítése ez egy megtörni készülő léleknek. Minden arcrezdülése és minden megszólalása komoly, érett színésznőt sejtet, a szerep maga pedig minden bizonnyal meg fogja hozni neki azt az áttörést, ami őt illeti. Mondom ezt úgy, hogy eddig inkább csak a nevét ismertem, de arcát nem, ez pedig annak köszönhető, hogy inkább mellékszerepeket osztottak rá, semmint ilyen és ehhez hasonló főszerepeket.

Brie Larson játéka miatt önmagában is érdemes lenne A szoba a nézőközönség szeretetére, de az, hogy mindemellett a film izgalmas kérdéseket tesz fel (Hogyan kezdjük újra életünket? Lehet egyáltalán? Hogyan tagozódjunk be újra a társadalomba? Önzésnek minősül-e az, ha valaki fogságban gyermeket szül?), és mindezt lebilincselő, megható és javarészt (meglepő módon) felemelő hangnemben teszi, na ez az, ami miatt sokak tetszését el fogja nyerni. Kiváló film, látni kell!

Kónya Sándor
Forrás: cinestar.hu

2016.02.15