A RÉV Színházi és Nevelési Társulat nemcsak nevében köteleződött el a (nem direkt didaktikus értelemben vett) pedagógiai célok mellett, hanem repertoárjában is egyre nagyobb teret épít be kiforrott koncepciók mentén szerkesztett, színháztechnikai eszközökkel megvalósított, nevelési célzatú „foglalkozásaival”. 4-6. osztályos tanulók részére készítették Mezsgye címmel elnevezett tantermi színházi előadásukat, ahol a diákok résztvevőkként élhetnek át a realitás és a képzelet határán egyensúlyozó eseményeket. A színész-drámatanárok irányítása mellett fókuszukba azt a kérdést állították, miből építjük, és miből állítjuk össze saját valóságunkat?

A Kovács János felnövekedése és bukása 14 stációban elmesélve című részvételi színházi előadásuk már a nagyobbakat, a középiskolás életkort célozza meg történetével, és a hozzá kapcsolódó szociálpszichológiai irányú, interaktív „beszélgetéssel”. A néző(közönsége)t aktivitásba bevonó keret a 33 éves Kovács János életének mérföldköveivel van nemcsak kronológiai, hanem logikai, ok-okozati felépítettséggel kitöltve. A – saját maga által (még) nem tudatosított, de – alkoholproblémával küzdő fiatalember egy tréningkörülményeket és -metodikai lefolyást biztosító alkoholellenes ifjúsági programra érkezik, ahol a 18 éves tréningeltek (maga a közönség) körében szakemberek irányítása mellett kell felidéznie, számot vetnie eddigi életével. Kovács János nem vallja magát alkoholfüggőnek, alkoholbetegnek, s miközben sorra tárulnak fel az egyes lét-korszakainak döntő jelentőségű momentumai, úgy áll össze bennünk ennek a leginkább önmaga által elhagyott fiatalembernek a múltját, jelenét és jövőjét meghatározó problémagóc.

Miközben ki- és belépkedünk az egyes „stációkba”, úgy mélyül Kovács János iránti szimpátiánk és antipátiánk – hol egymást váltva, hol egyszerre állunk a pártjára és ellenére, a „véghez” érkezve azonban konklúzióként csakis az fogalmazódhat meg bennünk, hogy az az igazán elveszett (akár az alkohol, akár más szorításában), aki a felismerés hiányán túl akkora ürességet hordoz magában, amelyet egyszerűen lehetetlen betölteni. Éppen így érvényesül leginkább Kovács János és az alkohol egymásrautaltságának drámája: azt, akivel kapcsolatban nincsenek sem fizikai, sem mentális, sem pedig érzelmi fogódzók, nem lehet megmenteni. Célok, törekvések, hitek, hatások, akaratok nélkül a probléma létének kérdése indifferens. Hol volt, de inkább hol nem volt egyszer egy Kovács János…

A RÉV Társulat és a forgatókönyvíró-rendező Romankovics Edit koncepciója teljes mértékben alkalmas az iskolai oktatásban jó esetben is csupán kerülgetett téma, az alkoholizmus fiatalokkal való szembesítésére. S bár a probléma országunkban közel egymillió embert érint, mégsincs tudatos program a legsérülékenyebb korosztállyal történő, akár tanórán belüli, akár azon kívüli „tárgyalására”. A Kovács János felnövekedése és bukása 14 stációban elmesélve hatásos tanulmány a középiskolásoknak arra, hogy mielőtt belépnének (vagy már benne is vannak) az alkohollal folytatandó kapcsolat előszobájába vagy nappalijába, egy közös, dramatizált játék keretein belül a „saját bőrükön” tapasztalják meg az elhallgatott vagy elferdített veszélyeket.

Kovács János történetének legnagyobb tragédiája a totális ellenpólus hiánya. Életszakaszainak egyetlen meghatározópontján sem volt, aki vagy ami érdemben a másik, az alkoholellenes oldalt képviselt volna. Családjában az apa adta a meghatározó mintát, de nemcsak a lazább nevelési elvek miatt, hanem mert az anya tényleg ott sem volt – az ő szerepe és ereje teljesen kimerült a villámhárító funkciójában; amikor lehetett volna, akkor sem létezett: „Ha apa részeg volt, és elaludt, addig lehettünk fenn, amíg csak akartunk”. Az iskolában a szabálykövető Fekete tanárnővel szemben a zugivó, szabadosabb Szabó tanár úr állt Janó szemei előtt – alternatíva nélkül nem volt kérdés a „(minta)választás”. A baráti társaság kötelező életkori (egyszerre pszichés, biológiai és szociológiai) lépcsőfoka az alkohol kipróbálása (a barátok később képesek szakítani vele) – ezen igenis mindenkinek túl kell esnie valamilyen formában és mélységben! Hiszen születésünktől ott van körülöttünk, akkor is látjuk, ha mások nem akarják, vagy mi nem akarjuk: egyfajta lázadás, határfeszegetés, szabadságunk és útkeresésünk „kötelező” eszköze.

Ekkor kell igazán a példaként elénk lépő intellektuális józanság és fékezőerő, ez a legveszélyesebb szakasz. Kovács Jánosnál nem volt, aki visszarántotta volna őt; hiába van ott fizikailag is a kisöcs akarata és példája – ebben az esetben csakis a saját személyiség a meghatározó, a csatába viszont ő, ahogy láttuk, eleve vesztesként érkezett. „Igenis színész akartam lenni, rengeteg erőfeszítést tettem érte” – mondja ő, pedig hazugság! Téves és hamis énképet épített magában: tisztán látszott a casting-bizottság előtt, hogy tulajdonképpen nem akar ő semmit; nem érti, nem tudja, hogy a valamiért akár a legapróbb erőfeszítést mutassa. Eszterrel való párkapcsolata szintén a lány halovány, bátortalan és talán bizonytalan ráható-képességének hiánya következtében vezette a komoly(abb) alkoholizálás felé. Végül mindent elveszített: családot, barátokat, párkapcsolatot – valódi tragédiája ennek a deficitnek, hogy Kovács János nem látja mindezt. Egyúttal nem látja saját magát – sem kiragadva a környezetéből, sem belehelyez(ked)ve. Olyan, mintha sosem lett volna igazán. Az alkohollal vívott harca emiatt formaság csupán.

A részvételi előadás két „felvonásban” mutatja be Kovács János 14 stációját, melyet félidőben több kiscsoportba szerveződő beszélgetés szakít meg a színészek vezetésével. A diákok (felnőttek) ekkor konkretizálhatják azokat a pontokat, ahol Kovács János elveszett, vagy elveszni kezdett – a forma tökéletes arra, hogy a jelenlévők tudatosítsák a problémát, bár óvatosan kell bánni vele a direkt didaktikusság veszélye miatt. Azt a problémát, amelyet a főhős az előadás végén is makacsul tagad, hiába záporoznak rá a jelenlévők (a „tréningen” résztvevő nézők) kérdései, indoklásai. A drámatanár-színészek által irányított második interaktív, egyben lezáró rész felszínre hozza az eddig még elkerült momentumok okait és okozatait, így válik teljessé a keret és a tartalom.

Nagy Zsoltnak Kovács János szerepében nincs könnyű dolga. A (tulajdonképpen) behatárolt korosztálynak szóló történet miatt karaktere szándékosan tipikus helyzetekben, tipikus interakciókban muszáj, hogy létezzen, és emiatt – véleményem szerint – valahol erőszakosan kell visszafognia magát a figura színezésében, kontúrozásában. Nem szakadhat el a sémától, mert a mondanivalónak általánosnak kell lennie, azzal a primer konklúzióval, hogy az alkoholfüggéshez vezető út egyáltalán nem kívánja az egyéni és sarkos élettörténetet. A probléma távolról sem speciális, a „bárki belekerülhet” végkicsengés éppen ezért kíván olyan színészetet, ahol nem a masszív karakterteremtés a cél – Nagy Zsolt kvalitásai pedig ezen jóval túlmutatnak, épp ezért elismerendő teljesítmény Kovács János megformálása a részéről. Még az előadás végén rázúduló – sokszor jogos – kérdésekre is muszáj neki olyan válaszokat adnia, amelyek nem lendítik ki ebből a karakterből, nem építik tovább ezt a karaktert – nehogy sérüljön, másfelé menjen el a mondanivaló.

A „tréning” irányítói funkcióját ellátó Varju Nándor (aki a többiekhez hasonlóan további szerepekbe is belebújik Kovács János élet-stációiban) következetesen vezérelte le a kérdezz-felelek szakaszokat, helyes direkcióban tartva a koncepciót. Balla Richárd színre lépései a megszokottakhoz hűen rendkívül erőteljesek, élesek és impulzívak. Amelyik jelenetben ő benne van, ott – természetesen átvitt értelemben – nincs mese, kő kövön nem marad. Szántó Dániel szintén multiplikált szerepben látható, egyenrangú félként vesz részt a történetben, vivid elevensége és borzasztóan kellemes orgánuma ezúttal is színeket ad a látottakhoz.

A koncepció legmegrázóbb jelenete azonban mindenképpen Bálint Betty nevéhez fűződik: az (átvitt értelemben, szó szerint sajnos nem) utolsó csepp a pohárban, amikor Eszter szakít Jánossal, kidobja őt a lakásból. Az egyébként inkább a nevelési „foglalkozás” céljának eszközét, mintsem a színdarab-jelleget mutató történetmegjelenítés ezen a ponton sziklakemény színházi előadássá válik. A lányban a jellemével összhangban dúlnak az eltökéltség gyengeségei és kétségei, a remegő hangjában vibráló feszültség olyan drámai hitelességet és mélységet teremt, hogy a darab majdnem kilép önmagából. Mély benyomást okozó alakítás ez tőle; akkor, ott ez a pont csakugyan kell ahhoz, hogy valódi súly kerüljön a nézőkre (is) a helyzet komolyságát érzékeltetendő. Az ezt követő „angyallátós”-jelenet pedig egyszerre mutatja a leglentet audiovizuális eszközökkel, és dramaturgiailag nélkülözhetetlen feszültségoldást (katartikus hatást) visz végbe.

„Kovács János vagyok. Alkoholista. De én csak ezer eurót akarok, nincs szükségem semmilyen megváltásra. Mert nekem nincs problémám az alkohollal. Néha sokat iszok, néha meg egyáltalán nem. Mert jólesik, ellazít. Elvagyok most így, aztán majd lehet, hogy egyszer tényleg boldog leszek…”

Szilvási Krisztián
Fotók: Mezősi Kristóf

Fotógaléria: Kovács János felnövekedése és bukása 14 stációban elmesélve

16 kép