A mozi ugyanis egy igazán megindító, intelligens, érzelemgazdag és üdítően régimódi film a mostanság CGI-től és egydimenziós képregénykarakterektől hemzsegő termésben. Nemcsak az 50-es években játszódik, de mintha akkor is készült volna. Mert a Brooklyn visszatér a 30-as, 40-es, 50-es évek meseszövéséhez, ahol a női karakter (fejlődése) állt a történet középpontjában. Ronan Eilis Laceyje éppen ezért Bette Davis, Joan Crawford és Barbara Stanwyck méltó örököse.

Eilis a történet kezdetén egy ír kisvárosban tengődik munka és jövő nélkül, majd nővére segítségével eljut Brooklynba, hogy megvalósítsa az amerikai álmot. Ez azonban a vörös cipők, sárga ruhák, gesztenye és kék színű autók világa, amely oly távol áll a szigorúan öltözött nők és olajos hajú, mindig zakót hordó fiúk Írországától. Így Eilis megjárja minden bevándorló poklát, a honvágy, a bűntudat és az egyedüllét bugyrain keresztül. Aztán lassan megszokja új életét, barátokat – sőt udvarlót – szerez, megjelenésében és gondolkodásában is amerikaivá válik. Egészen addig, míg egy tragédia haza nem hívja Írországba, ahol újra meg kell küzdenie, a „Ki vagyok én?”, „Honnan jöttem?” és „Hova tartok?” kérdéseivel.

A Vadont is jegyző Yves Bélanger gyönyörűen fényképezi az ír tájat és a New Yorkot játszó Montrealt, amelyek Odile Dicks-Mireaux (Egy lányról) kosztümjeinek és Francios Séguin (Selyem) díszleteinek köszönhetően bár meseszerűek, mégsem túlromantizáltak. John Crowley (Behálózva, A bűn hálójában) pedig pontosan adagolja a színhasználatot, nyitva Eilis horizontját a szürkén esős ír utcáktól és hideg templomoktól a melegebb és színesebb amerikai tónusok felé, amelyet mind visszatükröz Ronan jégkék szeme. Rendezésében a színskála írja le az emigráció kettős narratíváját: az új, külföldi életet, és egy szellemszerű, párhuzamos világot, a sorsot, amely otthon lehetett volna.

Így válik a film az elszakadás metaforájává, ahol megkérdőjeleződik az idő, a hely és az identitás. Mert Írországban Eilis a történelem gyermeke, Amerikában viszont felnőtt, komoly jövővel rendelkező nő. Ám valójában egyik forgatókönyv sem az övé.

Ezt az útkeresést támasztják alá Eilis lakótársai és szerelmi élete is. A lakótársak (többek között Emily Brett Rickards – Zöld íjász és Jenn Murray – Az ifjúság végrendelete) a könnyelműségtől a beletörődésig, a reménytől a szarkasztikus jövőképig járják a beilleszkedés rögös útját. Eilis iránt pedig két férfi kezd érdeklődni: a feltörekvő olasz vízvezeték szerelő (Emory Cohen – Hazárdjáték, Smash) és a gazdag ír örökös (Domnhall Gleeson – Időről időre, A visszatérő, Az ébredő erő). A köztük való választás jelenti majd a Brooklyn gordiuszi csomójának megoldását is, ám szerencsére anélkül, hogy klisékbe fulladna a szerelmi háromszög. A történet ugyanis végig Eilis örökségének és jövőjének (újra)felfedezéséről szól, amelyet a lakótársakon kívül olyan kiváló mellékszereplők fűszereznek, mint Julie Walters zsémbes szobakiadó matriarchája vagy Jim Broadbent mindig segítőkész papja.

A Brooklyn tehát egy kiváló színészi játékkal megjelenített színes-szagos történelmi dráma, amely a mai elvándorlás mozgatta világunkban aktuálisabb, mint hinnénk 

Jancsó Orsolya
Forrás: cinestar.hu