Az ügyes szerzők mindig jól meglovagolják a divathullámokat: az Alkonyat megjelenése és sikere után a vámpíros és a paranormál-romantikus sztorik szaporodtak meg, A szürke ötven árnyalatának sikerlistás ámokfutása után pedig az erotikus könyvek. Az éhezők viadala és a Beavatott egyértelműen a disztópiás regények népszerűségét növelték meg – Kiera Cass is nyilván ebből szeretett volna hasznot húzni, amikor kitalálta A Párválasztó történetét.

A Párválasztó azonban sajnos nem tud megfelelni a műfaji követelményeknek, egészen egyszerűen azért, mert a disztópiás vonal csak egy harmatgyenge, összecsapott keretet ad egy egyébként is kiszámítható romantikus történetnek. A főszereplőnk America Singer, aki a mai USA területén él valamikor a IV. világháború után, és zenészként, énekesnőként keresi a kenyerét. (Bocsánat, de nem tudok elmenni az írói lustaság eme iskolapéldája mellett, hogy a főszereplő nevét a lakóhelyéből és a foglalkozásából rakták össze…) Az emberek egy vérlázítóan igazságtalan kasztrendszerben élnek, mindennek tetejében pedig a királyi család sarja egy amolyan „Nagy Ő”-szintű médiaesemény keretein belül, az ország különböző részéről összeválogatott lányokból választ magának feleséget. Spoiler: America is köztük van.

És itt bukik meg teljesen a disztópiás vonal. Adott egy olyan működésképtelen társadalom, ahol a születésed, nem pedig a tehetséged határozza meg, hogy művész leszel, mérnök vagy gyári munkás. A legalacsonyabb kasztokba tartozva hiába dolgozod ki a beled, akkor is éhezni fogsz. Az emberek pedig – köztük America – pár percig morfondíroznak az élet igazságtalanságán, majd elfogadják, és továbblépnek. Nincs konfliktus a dolgozó nép és a kizsákmányoló rendszer között, pedig a szerző nem ír le olyan kollektív megfélemlítést, amely ezt indokolná. Az úgynevezett lázadók a kasztokon kívül élnek, de látszólag semmi céljuk nincs azon kívül, hogy néha csak úgy a buli kedvéért betörjenek a királyi palotába. Sőt: a szerző úgy festi le a társadalom egyetlen olyan szerveződését, amelynek nincs ínyére ez az alapjaitól rosszul felépített rendszer, mint undorító, erőszakos kis bajkeverőket, akik összetörik a szép palota méregdrága berendezését, szobalányokat becstelenítenek meg, és ráijesztenek a cuki kis királyi családra.

Nagyon bosszantó egyébként, hogy – nevezzük nevén a gyereket – az önkényuralmi rendszer jelképét, a királyi családot mennyire eszményítik ebben a történetben. A király, a királyné és a herceg mindannyian szépek, kedvesek, udvariasak, fenségesek, tiszteletet parancsolóak. Egy reggeli a palotában szó szerint egy lakoma a legjobb minőségű élelmiszerekből, amíg a lakosság fele éhezik. America-t azonban ez nem zavarja, nem dühíti: csak élvezi, hogy milyen jó dolga van. Közben pedig azon nyavalyog, hogy mennyire bele van esve első szerelmébe, Aspen-be, de közben mennyire el van ájulva Maxon-tól, a feleséget kereső királyfitól. Előbbi egyébként gyerekes módon szabotálja kapcsolatát America-val az „én nem vagyok elég jó neked” kifogással, utóbbi pedig a korai Disney-rajzfilmek hercegeinek minden naivságát és személytelenségét egyesíti egy archetípusban. E szerelmi háromszög minden tagja sokat és lelkesen sajnáltatja magát egyébként, amitől már könyv első harmadában falnak lehet menni.

Összességen egy kiszámítható, elnagyolt és kliséktől hemzsegő, logikai bukfencektől sem mentes divatkönyvről beszélünk. A sikerét azonban – még ha nem is értek egyet vele – nagyon is megértem. A stílusa olvasmányos, könnyel lehet vele haladni, a főszereplő pedig azt az átlagos lányból „kiválasztottá” váló karaktert személyesíti meg, akivel a célközönség rendkívül egyszerűen tud azonosulni. Amíg azonban egy jól megírt disztópiában a főszereplő egy társadalmi változás előidézésnek katalizátora lehet, itt America csak az érte epekedő férfiak figyelmére lett kiválasztva – ez pedig közel sem elég.

Nánási Anita
Forrás: cinestar.hu