Vannak, akik sikerrel járnak, mint a Summit Entertainment A beavatott sorozatával, és előfordul olyan is, amikor mindez félresikerül, mint a Twentieth Century Fox Az útvesztője. Bár ezek a regények többsége egymást másolja, melyekben a műfajra jellemző felépítés nem változik, de legalább a lapokon egy felszínes, mosolyt fakasztó életigazságot megpróbálnak áterőszakolni. Az év első versenyzője pedig máris befutott ezzel a céllal megáldva, az 54 éves, egykoron forgatókönyvíróként tevékenykedő Rick Yancey sci-fi kalandja, Az 5. hullám képében. Azért fontos megjegyezni, hogy mennyi idős a szerzője, ugyanis erősen érződik rajta, hogy mindennek a papírra vetése, majd részvétele a szkriptté adaptálásában csak és kizárólag a töméntelen mennyiségű pénzért történt, semmi másért. Ha nem ismerném Yancey munkásságát, akkor azt mondanám, hogy mindezt egy 9 éves kislány írta, aki a fiatalsága ellenére még nem szembesült a világ kihívásaival, érzelmeivel, és nem látja a dolgok mögött meghúzódó bonyolult kontextusokat. Merthogy Az 5. hullámmal tulajdonképpen biztosra akart menni, és az elmúlt 20 év sci-fi, katasztrófa, akció, illetve tini filmjeinek a legsikeresebb darabjaiból mazsolázott, sikertelenül. De az eredetiség teljes hiánya még önmagában nem lenne zavaró, az viszont annál inkább, hogy a bántóan együgyű és kínosan fájó jelenetekkel kvázi egy hülye óvodásnak nézi a fiatalabb generációt, hát még az idősebbeket!

Pedig az alapszituáció még bizakodásra ad okot: bolygónk felett megjelenik egy idegen civilizáció űrhajója, amolyan A függetlenség napja stílusban, kiket ötletesen elneveznek lényeknek. Valamiért szükségük van a Földre, ezért különböző hullámokban megkezdik az emberiség kiirtását. Mindezt már Cassie (Chloë Grace Moretz) visszaemlékezéseiből éljük át, és hamar ráébredünk, hogy az UFO-k bizony ínyenc hollywoodi filmrajongók. Első csapásként elektromágneses kisülést okoznak, ezzel sötétségbe borítva a világunkat, másodikként lenyűgözőnek találták a Holnaputánban látott monumentális özönvizet, így elárasztják a nagyvárosokat. Harmadik hullámként felerősítik a madárinfluenzát, és járványt okoznak (bezzeg ha lenne egy Dustin Hoffmanja az emberiségnek, aki a Vírusok rémálma…). Mindezt tetézve negyedik offenzívaként megkezdik az inváziót az emberek testébe költözve, hiszen A burok óta tudják, hogy az ötlet nem rossz, csak a megvalósításon kell egy picit foltozni. Az emberiség ugyanakkor nem adja fel, és táborokban próbálják átvészelni ezt a nehéz időszakot. Szerencséjükre a katonaság hamarosan megérkezik (természetesen senkit nem érdekel, hogyan lehetséges, hogy nekik van áramuk és működő járművük), és a gyermekeket a bázisukra szállítják, hogy a Föld egyetlen reménységeként katonákat képezzenek belőlük. Cassie öccse plüssmackója miatt lemarad a buszról, így elszakadnak egymástól. A The Walking Dead-szerű, hátrahagyott autókkal teletűzdelt országúton és a sötét erdőkön keresztül természetesen nekivág a nagy kalandnak, hogy megtalálja őt. Mondanom sem kell, hogy a tapasztalatlan tini életét egy elképesztően sármos, de ugyanakkor beteges hajlamú fiatalember menti meg az utazása során, aki valamiért úgy dönt, hogy segít neki elérni a célját. De a lények még nem fejezték be és készülnek egy végső, 5. hullámra.

Mindezt egy olyan kontextusokkal teli világba helyezve, ahol a középiskolán túl nem létezik élet. Cassie nagy visszaemlékezései a régi énjére kimerülnek abban, hogy bulizott és ivott. Élete nagy szerelmét csak azért tartja annak, mert a focicsapat kapitánya, és van egy menő kocsija, legjobb barátnőjével való kapcsolata pedig a „feküdj már le a gimi szívtiprójával” mondatoknál nem mutat túl. Ember legyen a talpán, aki mindezt látva egy kicsit is képes a szívébe zárni a főhőst. És bár Az 5. hullám első harmada ígéretesnek tűnik, amely bőven rejt önmagában potenciált, és képes lenne felcsigázni a néző érdeklődését, mindezt hamar kiirtják belőle a készítők. Szólhatott volna az emberségünk elvesztésével járó nehézségekről, ennek újbóli felidézéséről, vagy az összefogás és a szeretet mindent legyűrő erejéről. Még napjaink egyik fontos témájára, a gyerekkatonaságra is reflektálhatott volna, az erőszakot mellőzve. De jelentéssel bíró elemekkel, vagy egy felszínes mondanivalóval minek tömni a néző fejét, hiszen tiniknek szánták, így ezeket elintézik egy legyintéssel, melyek többnyire olyan mélyenszántó és értelmes dialógusokba torkollanak, mint „a szerelem csak egy érzelmi állapot – de már nem így gondolom”, vagy a megcélzott közönség idióta, ezért az alvó ügynök lényege az, hogy „átkapcsoltak a fejemben egy gombot, de te ezt kikapcsoltad” típusú gyöngyszemek. Döbbenetes, mennyire természetellenes és művi az ok-okozati viszonyt még hallomásból sem ismerő karakterek felépítése. Legtöbbször a karfát kaparnánk az olyan jelenetek láttán, ahol ha valakit lábon lőnek egy puskával, csak annyit mond, hogy „a fene!”, de romantikusnak szánt pillanat sem volt még ennyire szerencsétlen és röhejes egy filmben.

A legnagyobb gondok mégis a film maradék kétharmadában jelentkeznek, itt már ugyanis a középszer mezsgyéjén tevékenykedő J Blakeson (The Disappearance of Alice Creed, Bloedlink) direktornak két szálon kell elmesélnie és felpörgetnie az eseményeket. Cassie vonalán keresztül megörvendeztet minket egy értelmetlennek tűnő szerelmi szállal, melyet az Alkonyathoz hasonlóan kínok közepette igyekszik háromszöggé bővíteni, míg a gyerekkatonák részéről egy kis akcióval igyekszik szemet gyönyörködtetni. A közben felmerülő kérdések, melyek egy pillanatra felkeltenék a figyelmünket, relevanciájukat veszítik, vagy nyitva maradnak. Ekkorra már nincs, mi elfedje előttünk Az 5. hullám töméntelen mennyiségű hibáit és logikátlanságait, így ezzel a végső hullámmal padlóra küldi nézőjét.

Mindehhez pedig olyan színészek asszisztálnak, mint Chloë Grace Moretz, akinek a felszínes és gyakran idegesítő alakítása nem képes megszerettetni velünk Cassie-t, és mindezen a folytonos ajakharapdálása sem segít. Mentségére szolgáljon, hogy elképesztően nehéz helyzetben volt, hiszen a szövegkönyv abnormális életidegenségével és gyermeki megközelítésével, illetve a történet értelmetlen cselekményeivel kellett szembenéznie. A nagy kérdés, hogy Liev Schreiber milyen felindulásból gondolta úgy, hogy ebben részt kell vennie? A parancsnok szerepéből mindenesetre amire lehetősége volt, azt kihozta, a Vámpírnaplók főhősével rokonságot mutató, identitászavarral küzdő ügyeletes szépfiú, Alex Roe megkapja a kötelező, patakban félmeztelen jelenetét, és a szerelméért váratlanul még a mennyezetről is leszakad.

Összességében Az 5. hullám a nagy elődök nyomába sem érhet, hála a gyermeki kivitelezésnek, melyben a morális kérdéseket csak felveti az amúgy érdekesnek ígérkező témában, de végül ennél tovább nem jut. Kínzóan fájó és életidegen párbeszédek jellemzik, melyeket a középszerű, gyakran csúnya látványeffektek tarkítanak, erőtlenül. Az elmúlt évek sikerfilmjeiből és könyveiből ollózott, csak úgy egymásra dobált részekből építkezik, melyek gyakran magyarázatra szorulnának, ugyanis logikátlanul és előzmények nélkül történnek az események, így súlytalanok. Van az az élmény, amikor a moziban ülve kínosan érzed magad, amiért a filmet nézed, Az 5. hullám pontosan ezt az élményt kínálja.

Köller Kristóf
Forrás: cinestar.hu