2530

Alan Rickman (1946-2016)

Búcsúzik a világ a brit színészóriástól

Alan Rickman, az egyik legszeretettebb, legcsodáltabb és legrajongottabb brit színpadi- és filmes színész 2016. január 14-én, 69 éves korában végleg megpihent. A családja és barátai körében elhunyt, az elmúlt 3 évtizedben legendává vált művész a rákkal folytatott hosszú küzdelmében vereséget szenvedett. Azonban bizonyosan örökre emlékezni fogunk rá.

A színészt, akinek karakteres, kőből faragott, rendíthetetlen mimikai vonásokkal felruházott megjelenése és „egykedvű-bágyadt” előadásmódja generációkon átívelően égett a színház- és mozibarátok emlékezetébe, leginkább a Harry Potter-széria filmváltozatának Perselus Piton professzoraként ismert meg határok nélkül a világ. Sorozatbeli kollégái órákkal a halála után az elsők között tisztelegtek nagysága előtte. Daniel Radcliffe (Harry Potter) egy hosszú bejegyzésben azt írta róla, hogy „az egyik legnagyobb színész, akivel együtt dolgoztam… az egyik leghűségesebb és leginkább támogató ember, akivel valaha találkoztam a filmiparban”. J. K. Rowling, a HP-könyvek írója azt mondta: „Nincsenek szavak, hogy kifejezzék, mennyire megdöbbentett és feldúlt Alan Rickman halála. Egy nagyszerű színész és csodálatos ember volt”. Dumbledore professzor szerepét a széria harmadik részétől eljátszó Michael Gambon szerint „mindenki szerette Alant. Mindig boldog, vicces, kreatív és nagyon-nagyon vicces volt.”

Első, nagyvásznú feltűnése csupán 41 évesen érte az 1988-as Drágán add az életed! akciófilmjében Bruce Willis gúnyos, gonosz ellenfeleként – a szerepet mindössze két nappal Los Angelesbe érkezése után ajánlották fel neki. Hans Gruber karaktere ott van a három legemlékezetesebb rosszfiú között, amelyet Rickman filmes karrierje során megjelenített: az 1991-es, Kevin Costner fémjelezte Robin Hood, a tolvajok fejedelme nottinghami sheriffje (bíró, főispán) és a félelmetes, 1995-ös, HBO tévéfilm Raszputyinja mellett.

Természetesen játszott pozitív főszerepeket is. Csellista volt Juliet Stevenson mellett Anthony Minghella 1990-es, „természetfeletti” szerelemről szóló románcában, a Szívből, igazán című moziban. Az 1995-ben készült, Emma Thompson által írt, Oscar-díjas Értelem és érzelemben a becsületes és szerény Colonel Brandon-t alakította. Thompsonnal aztán többször is szerepelhetett együtt: megromló házasságban élő férjet és feleséget játszottak a 2003-as Igazából szerelemben, és 2010-ben, a BBC-s The Song of Lunch című drámában ők voltak a Férfi és Nő. 1997-es rendezői bemutatkozása, a Téli vendég során (amelyet a Velencei Filmfesztiválon többszörösen díjaztak is) Thompsont és édesanyját, Phyllida Law-t dirigálhatta. A jóbarát Emma Thompson búcsúja a halálhír után így szólt hozzá:

„Amire leginkább emlékszem ezekben a fájdalmas búcsúpillanatokban, az a humora, intelligenciája, bölcsessége és jósága. A képessége, hogy lesújtson egy pillantással, vagy felemeljen egyetlen szóval. A megalkuvást nem ismerő hajthatatlansága, amely ilyen nagyszerű színésszé tette őt. Az a leírhatatlan és cinikus észjárása, az a világosság, amellyel – engem is beleértve – a legtöbb dologra tekintett, és az a tény, hogy sosem kímélt meg a nézeteitől. Rengeteget tanultam tőle. Ő volt a legnemesebbje a színészeknek és rendezőknek. Alig vártam, mit fog csinálni az arcával a következő pillanatban. Rettentően kiváltságosnak érzem magam, hogy oly sokszor dolgozhattam vele. Ő volt a végső szövetséges. Az életben, a művészetben és a politikában. Feltételek nélkül megbíztam benne. És mindenekfelett egy olyan ritka és egyedülálló ember volt, amilyet soha többé nem fogunk látni.”

2014-ben összeállt egy másik Értelem és érzelembeli szereplőtársával, az Oscar-díjas Kate Winslettel, hogy második filmrendezésében a kamera előtt újra a partnere lehessen: XIV. Lajost személyesítette meg az A Little Chaos című romantikus drámában, amely a versailles-i kastély kertjében játszódik.

Alan Rickman karrierjét egyértelműen a színpad alapozta meg, lenyűgöző tehetsége ott bontakozott ki, nem véletlen, hogy filmes munkái közben állandóan vissza-visszatért oda. Miután ösztöndíjjal elvégezte a Royal Academy of Dramatic Art iskoláját, először Nigel Hawthorne és Sir Ralph Richardson színházi öltöztetőjeként dolgozott, ezután talált munkát a neves Royal Shakespeare Company társulatában (valamint a The Barchester Chronicles című tévésorozatban).

Szenzációs áttörését az 1986-os, gúnyos csábító Valmont szerepe hozta meg a számára a Christopher Hampton által színpadra írt Veszedelmes viszonyok darabjában, amelyért Tony-díjra jelölték. Emlékezetes teljesítményét a Merteuil márkinét játszó Lindsay Duncan úgy fogalmazta meg, hogy a közönség a színházat elhagyva szexelni akar, és „lehetőleg Alan Rickmannel”. Ő és Duncan, valamint Howard Davies rendező 2002-ben újra összeálltak Noel Coward Private Lives című komédiája kedvéért, amelyet sikeres londoni bemutatása után a Broadway-n is játszottak.

További jelentős színpadi megformálásai közé tartozik Marcus Antonius szerepe Helen Mirren oldalán a londoni Olivier Theatre-ben (Antonius és Kleopátra), valamint Henrik Ibsen John Gabriel Borkman című darabjának címszerepe a dublini Abbey Theatre-ben 2010-ben – újra csak Lindsay Duncannel, és újra csak New Yorkig jutva. A következő évben kreatív írástanárt alakított a Seminar című Broadway-vígjátékban (helyét később Jeff Goldblum vette át). 2005-ben – Katharine Viner újságíróval – megrendezte a díjnyertes My Name is Rachel Corrie című darabot, amely a címben szereplő amerikai aktivistahölgy Izrael és a gázai övezet közötti konfliktusáról szóló naplójából és e-mail-jeiből született.

Rickman egész életére jellemző volt a politikai aktivitás: ahogy mondta, arra született, hogy „a Munkáspárt díjfizető tagja legyen”, és nagymértékben vett részt különböző jótékonysági kezdeményezésekben (Saving Faces, Aid Trust), hogy többek között segítse a fejlődő és/vagy szegénység sújtotta országok művészeit. Nyíltan beszélt arról, mennyire nem nyerte el a tetszését az 1996-os, az ír függetlenségi háborúról szóló Michael Collins című film „hollywoodi befejezése”, és kifejezte meggyőződését, hogy a művészetnek legalább annyira kellene céljai között tartania a nevelő szándékot, mint a szórakoztatást. „A tehetség nem más, mint a gének balesete, és egyben egyfajta felelősség is” – mondta egyszer.

Olyan színész volt, aki sosem félt a „váratlan helyzetektől”. A Texas királyai című kultikus, felnőtteknek szóló animációs sorozat egyik részében egy uralkodónak kölcsönözte a hangját, valamint a 2000-es, Segítség, hal lettem! rajzfilmjében a megalomániás pilótahal Joe-t is megszemélyesítette. Ebben az évben szerepelt a Texas együttes In Demand című slágerének videoklipjében, ahol az énekesnő Sharleen Spiteri partnereként felejthetetlen tangóban forrtak össze az éjszakai benzinkút kulisszái között. 2015-ben pedig már nem táncolni láthattuk őt a Texas Start a Family című dalának klipjében, hanem egy rövidebb prózai monológ után még énekelni is. Nem csoda, hogy 2008-ban nyelvészprofesszorok egy csoportja arra a megállapításra jutott, a legvonzóbb férfihangok Rickman, Gambon és Jeremy Irons orgánumaiban találhatók.

Képes volt önmagára, saját személyiségére ironikusan reflektáló komédiákban is bolondozni: az 1999-es Galaxy Quest – Galaktitkos küldetés című vígjátékban egy Shakespeare-színészt játszott, aki Spock-stílusú idegenként tört hírnévre egy hosszú sci-fi sorozat szereplőjeként, valamint az ezredfordulón a Victoria Wood with All the Trimmings című karácsonyi komédiában a waterlooi csata merev ezredesét alakította.

A már említett, 2014-es A Little Chaos-on kívül legutóbb egy, a Coen testvérek által írt krimivígjátékban, a Dől a monéban (2012) láthattuk egy művészetimádó lord bőrében Colin Firth és Cameron Diaz oldalán, valamint Ronald Reagan-ként a sztároktól szó szerint hemzsegő A komornyikban (2013). 2016 áprilisában kerül az angol mozikba a drón hadviselésről szóló Eye in the Sky című háborús thriller, ahol (a színpad után filmben is) Helen Mirren a partnere, és újra hallhatjuk a Kék Hernyó hangjaként az Alice Tükörországban folytatásmozijában (2016 június). Utolsó munkájaként 2015 novemberében saját házában rögzítették a hangját a This Tortoise Could Save a Life című jótékonysági projekthez.

Alan Rickman és felesége, Rima Horton még tinédzser korukban találkoztak; Rima közgazdaságtanár és egyben a Munkáspárt tanácsadója lett. 1965 óta éltek együtt, és végül 2012-ben házasodtak össze. A munkáspárt mostani és egykori vezetői Jeremy Corbyn és Ed Miliband után olyan hírességek gratulációi következtek, mint Stephen Fry, Eddie Izzard, Charlie Sheen, Mia Farrow és Richard E. Grant.

Bár sosem nyert Oscar-díjat, (többek között) „csak” Golden Globe-bal, Emmy-vel, BAFTA-val és velencei Arany Oroszlánnal ismerték el színészetét és rendezői munkáját, nem tűnt úgy, hogy ez bántotta volna. „A részvétel nyer díjakat, nem a színészek” – mondta 2008-ban. Végig elkötelezett maradt szélesebb értékű művészi munkájához, és kifejtette, hogy sokkal egyszerűbb számára komolyan kezelni a hivatását, ha mégis bizonyos könnyelműséggel tekint magára.

„A színészek csupán a változás közvetítői – mondta. – Maga a film, a színdarab, a zene vagy a könyv képes a változásra. Arra, hogy megváltoztassa a világot.” Szerintem azonban fordítva történt: Alan Rickman hatott úgy a művészetével, hogy azok a filmek és színdarabok képesek legyenek rajtunk keresztül nyomot hagyni a világban.

Szilvási Krisztián

 

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a kép készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép, 2. kép, 3. kép, 4. kép, 5. kép, 6. kép, 7. kép, 8. kép.

2016.01.14