A történet a malajziai Pinangban, Tan Twan Eng szülővárosában játszódik a második világháború előtt, alatt és után, s a fülszöveg alapján, valamint első ránézésre egy egzotikus tájon játszódó történelmi regénynek tűnik; de ha az ember belemerül, nagyon hamar kiderül, hogy annál sokkal több. Nagy várakozással kezdtem olvasni, hiszen ez volt az első találkozásom a maláj irodalommal, ráadásul úgy látszott, hogy a számomra már lerágott csont téma, a háború egy olyan szeletét ismerhetem meg, mely az újdonság varázsával hat. Így is lett, hiszen hiába tanultam és olvastam a távol-keleti hadszíntér eseményeiről éppen eleget, még sosem gondoltam át az eseményeket a kínaiak, a malájok, a keleten élő európaiak és a térség többi népe szempontjából.

Mégis, a világháború csak hátteret és időkeretet ad a regénynek, hiszen az ennél sokkal mélyebb értelmű és többrétegű. Főhőse az örök kívülálló Philip Hutton, angol apa és kínai anya gyermeke, aki sehogy és sehol nem találja a helyét: se a társadalomban, se a családjában, se Pinangban, se Londonban, se az iskolában, se azon kívül. Állandó magányban él a többi ember között, három kultúra, három identitás határán, de egyiket sem érzi magáénak, mígnem egy napon találkozik egy japán diplomatával, Hayato Endóval, s megváltozik az élete. Megismerkedik az aikidóval és a japán kultúrával, s ennek segítségével sikerül magára találnia, barátokat szereznie, beilleszkednie a családjába, élnie… Majd a japán megszállás után ugyanennek a segítségével veszít el újra mindent, míg a kötelesség ösvényén botorkálva próbál eligazodni a család és a haza iránt érzett felelősség lehetőségei és csapdái között; s végül, élete végén is ugyanez segíti, hogy megbékélést és megnyugvást találjon.

A finom korrajz – többségében tragikus kimenetelű – egyéni sorsokban teljesedik ki, miközben érthetővé válnak a japán kultúra európai szemmel merev és hideg elemei, s Philippel együtt döbbenünk rá, hogy mennyire hasonlít a kínaihoz. Belülről szemlélhetjük a számunkra talán túlságosan bensőséges mester-tanítvány kapcsolatot, mely megközelíti az apa-gyerek viszonyt, s új távlatokat kapnak a kötelesség, a becsület és tisztesség fogalmai. Egy enyhén misztikus szál is átszövi a kötetet, mely a lélekvándorlás tanában gyökerezik, s amely segít megérteni a két főszereplő néhány olyan döntését és tettét, amely nyugati szemmel nehezen feldolgozható. A szerelem is megjelenik a regényben, de érdekes módon nem Philip személyével kapcsolatban – aki mintha teljesen aszexuális lenne –, hanem a szülein keresztül rajzolódik ki egy Rómeó és Júlia-szerű történet, mely a szülők, a társadalom és az egyházak ellenére is beteljesedik, bár nem túl sok idő jut nekik a boldogságra, miközben azért harcolnak, hogy mindenhol elfogadják őket együtt. Filozófiai kérdést is boncolgat a mű: eleve elrendeltetett a sorsunk, vagy van az embernek szabad akarata és döntése? Főhősünk nem akarja elfogadni az elsőt, de néha bizony meginog a hite. S bár kielégítő választ erre a kérdésre nem talál, úgy véli, a másik fontos kérdésben – mi az élet értelme? – elfogadható magyarázatot lel kínai nagyapja, japán mestere és a titokzatos Micsikó segítségével.

Az író visszaemlékezésként tárja elénk mondanivalóját: a hetvenes éveiben járó Philip egy vadidegennek, a vele egykorú Micsikónak meséli el az életét, aki egy nap váratlanul megjelenik az ajtaja előtt Endó-szan kardjával…

Szerkezetileg a nagyregény (601 oldal) egyben van, jól felépített, s határozottan lassú folyású, de ez szükségszerű, hiszen Tan Twan Eng olyan részletesen, plasztikusan és körültekintető figyelemmel ír le minden cselekvést (még a legapróbbat is), érzést és gondolatot, hogy nem okoz gondot sem az idegen gondolkodásmód megértése, se az empátia, se a szereplőkkel (az összessel, na jó, majdnem az összessel) való azonosulás. Mintha kimondottan azzal a szándékkal született volna meg a könyv, hogy mindenféle náció olvashassa. Nem érződnek rajta a tipikus elsőkönyves hibák, mint a túlírtság (természetesen vannak mellékszálak, de azok mind azt a célt szolgálják, hogy árnyaltabban ábrázolják a szereplőket), a merevség vagy a nem elég határozott jellemábrázolás és -fejlődés.

Az egyetlen problémám a magyar címmel van: úgy érzem, az eredeti (The Gift of Rain – Az eső ajándéka) jobban kifejezi a lényeget. Egy jósnő azt mondta Philip születésekor, hogy az eső adományával született, de csak öregségére értette meg, hogy ez mit jelent: „Tragédiával árnyékoltam be sok ember életét, akár egy hirtelen lezúduló felhőszakadás – de az eső az esetek többségében megkönnyebbülést, tisztaságot és megújulást is hoz. Elmossa fájdalmunkat, és előkészít bennünket az újabb napra, sőt akár egy újabb életre. Most vénségemre úgy találom, hogy az esők mindenhová követnek engem, és vigaszt nyújtanak – akárcsak mindazok szellemei, akiket valaha ismertem és szerettem.” Az esőcsináló kifejezés számomra nem ezt jelenti, én maradok az eredeti címnél.

tmoni

Köszönet a könyvért a Tarandus Kiadónak!