Éppen emiatt félő volt, hogy Depp is azoknak az előadóknak a sorsára jut, akik a süllyesztő felé haladva lassacskán romba döntik saját karrierjüket. Nos, ezt ő maga is felismerhette, ugyanis a Fekete mise igaz története pályafutásának kezdeteit idézi meg, ahol még a kihívások keresése és az egyediség dominált.

Mindezt egy olyan pszichopata gengszter képében, akinek életútja önmagában elképesztő és hihetetlen: a kétszeres életfogytiglanra és 5 év börtönre ítélt James „Whitey” Bulger jogosan érdemelte ki a nagyvásznat. A Tom Hardy-féle középszerbe süllyedt Legendához hasonlóan itt is a bűnszövetkezet aranykorától kísérhetjük végig az eseményeket, csak itt mindez működik a tudatos koncepció kijelölésnek köszönhetően: a 70-es évekbe csöppenve Whitey már egész dél-Bostont a markában tartja, egyetlen problémáját a konkurens olasz maffia jelenti. Pont kapóra jön számára, hogy gyermekkori barátja, John Connolly (Joel Edgerton), aki azóta az FBI egyik befolyásos emberévé vált, alkut ajánl számára: közösen kicsinálják az olaszokat, így az ügynök szépen feljebb lépkedhet a ranglétrán, míg Bulgernek cserébe minden simlisségét elnézik. Ez a szövetség pedig ahhoz vezetett, hogy hamarosan Oszama bin Laden után a második legkörözöttebb bűnözővé vált a bostoniak rémálma, aki a határokat feszegetve gátlástalanul végzett riválisaival akár egy tömeg kellős közepén is.

Scott Cooper (Őrült szív, A harag tüze) direktor számára tehát egy kiváló alapanyag állt a rendelkezésére az amerikai igazságszolgáltatás történelmének egyik legsötétebb szövetségéről. Már az első képsorok erőteljesen kijelölik, mire is számíthatunk a Fekete misétől, egy kihallgatáson találjuk magunkat, ahol az egykori banda tagjai visszaemlékeznek az aranykorra, így senkit nem ér majd meglepetésként a végkifejlet. Egy régi vágású felemelkedés-bukás története ez, amely semmi mással nem akar foglalkozni, csakis Whitey és Conolly kapcsolatával, ennek köszönhetően bár minden más szál a háttérbe szorul (többek között a családi kapcsolatok), ez egy indokolt húzás volt a készítőktől. Nincsenek kicsapongások, fölösleges belemagyarázások és olyan elemek, amelyek egy pillanatra is elterelnék a cselekményt a fő vonaltól. A történetvezetés semmit sem siet el, lassan, de tudatosan halad előre, amely köszönhetően a jól időzített feszültségeknek, képes dinamikusan tartani azt, így egy pillanatra sem válik vontatottá vagy unalmassá. Cooper alkotásának egyetlen hibája mégis ebből eredeztethető, ugyanis a száraz tényekhez való túlzott ragaszkodása miatt műfaján belül nem képes eredeti ötletekkel felfrissíteni a szkriptjét, ezzel a váratlan fordulatok elmaradnak a nagy gengszterkedés közepette. Ugyanakkor az alkotók is tisztában vannak a gyengeségekkel, és mindezeket a filmes eszköztáruk segítségével ügyesen fedik el, a Boston épületeinek és utcáinak szürke, kihalt, életidegen vágóképeivel, melyek nagyon erős hangulati elemként dominálnak, vagy a morbid humor mérsékelt használata, és akkor még a színészgárdáról nem is beszéltünk!

Johnny Depp ezúttal is a felismerhetetlenségig el van maszkírozva, de a külső csak a színészi játék kelléke, nem pedig holmi parasztvakítás, mint az Alice Csodaországban esetében. Vérfagyasztó módon kelti életre a nyugodt és kiszámíthatatlan szemétláda karakterét, akinek már a felbukkanása is libabőrt kelt az ember karján, ha ráadásul még meg is szólal, akkor előre tudjuk, hogy valami történni fog. Ez nem is csoda, hiszen Depptől nem áll messze a gengszter létforma, John Dillingerként a Közellenségekben, vagy a Betépve kokainbárójaként már rutinosnak számít a műfajon belül. Külön érdemes szót említeni Joel Edgerton Connolly szerepéről, aki nagy meglepetést okozva nemcsak, hogy tartani tudja a tempót, de néhol már ő maga diktál, így többször maga mögé utasítva az igazi sztárpartnerét. Kétségkívül a Fekete mise legerősebb szegmense tehát a kimagasló színészi játék, amely minden hibáért kárpótol majd bennünket.

Összességében Johnny Depp megmutatta, hogy van még benne szufla, és nem fog olyan könnyedén kiesni az A-listás színészek köréből (sőt még az Oscar-díjra is esélyes lehet). Bár Scott Cooper alkotása nem tud újat mutatni a maffiózók világáról, a realitáshoz való nagyfokú közelsége miatt mégis egy erős hangulatú, kőkemény gengszterfilmet hozott össze, mely egy Legenda után igazi mesterműnek tűnik. Irány a mozikban megelevenedő Boston utcáira!

Köller Kristóf
Forrás: cinestar.hu