1041

A győri drámaíró verseny emlékezete

A párizsi tragédia tükrében

Nem örülök, hogy a Győri Nemzeti Színházban, a XV. Győri Könyvszalon   drámaíróversenyén nyert darabom egy héttel a Könyvnapok után elképesztő aktualitást kapott. A tragikus és megrendítő párizsi terrortámadás egy lehetőség halála. Egy lehetőség, hogy úgy véljem, élhetek úgy, mint pár évvel ezelőtt, legalább önmagammal elhitetett biztonságban, reszketés nélkül. És a darab ott, Győrben, múlt szombaton már erről szólt.

Amikor a témát kihúztuk  (tengervíz a milliomos kertjében), már tudtam, itt nem lehet jópofa színművet írni. A verseny előtt pár héttel feleségemmel csak felvetettük, ha már nyáron nem sikerült elmenni pihenni, legalább most ősszel pár napot töltsünk el az olasz tengerparton, a legközelebb eső részen. Két éve ezt megtettük, öröm volt, pihenés.
DE EZ MOST NEM LEHETSÉGES.
Belegondoltam, miért hozatta a tengervizet valaki a kertjébe. Mert nem tud eljutni oda. Pár hete átnéztem az útvonalakat, Horvátország-Szerbia-Szlovénia felé most lehetetlen, Ausztria autópályáit akkor özönlötte el a tömeg, a határok zárva. Vasúti közlekedés kizárva, a légi közlekedésben rengeteg az előre ki nem számítható akadály. Bizonyos európai nagyvárosokat (köztük Párizst!!) most nem ajánlatos felkeresni, a valamikor kivételes helynek számító tunéziai tengerparton nyáron last minute-os turisták hevertek a napozóágyak mellett szétlőtt testtel.
Pedig a darabban megírt kislánynak, Rozinak csak egy kívánsága van: tengert szeretne látni. De hiába a hatszázmilliós nyeremény, ez a kívánság nem teljesíthető. És ha valaha színpadra kerül ez a darab, el kell mondani, itt nem a kislány hal meg a végén. A lehetőség. A lehetőség egy normális, biztonságos, emberi életre.
Ennek fényében már nem is tűnik olyan könnyednek az a bizonyos győri drámaírói játék.

Tudtam ezt már a megírásnál. Húsz éve sorra nyertem ezeket a versenyeket, élveztem, jó játék volt. Tíz év kihagyás után (addig nem vállaltam ilyet) mégis elmentem egyre, Békéscsabára. De már nem akartam jópofát írni. Megkísérlek írni egy olyan rövid egyfelvonásost, amelyben a lehetőségekhez képest a legmélyebbre akarok jutni. Érvényeset, igazat, mélyről jövőt. Ha nyolc óra van egy ilyen megírására, akkor ott nem kell mérlegelni, zsigerből kell jönnie mindennek. Nincs kozmetikázás, hatástanulmány, bármi. A drámaíró különben is akkor írjon, ha fáj valami. Akkor ott kiengedtem magamból egy régi fájdalmat. Nem is nyertünk semmit. Döbbenten ültek utána a színészek, akik nagyon élvezték a játékot, a valódi figurákat. Elnézést kellett kérnem tőlük, semmi akadálya nem lett volna fél óra baromkodásnak, amivel elvihetik a díjakat. És akkor és ott úgy gondoltam, leszámolok az ilyen játszadozással, mint a drámaíró versenyek.
De utána mégis elvállaltam egy meghívást Nyíregyházára, a Móricz Zsigmond Színházba. Móricz-novella, megint egy fájdalmas téma, katarzis, törekvés a mély tartalomra. Már előre keresztet vetettem az egészre, és csomagolni kezdtem, megyek haza még a gála előtt.
És akkor történt valami.
A dráma nyert.
Most, Győrben már nem voltam hajlandó alkudozni magammal. Írunk egy tragikomédiát, egy abszurdot, megint arról, ami nagyon fáj. Hogy féltem a gyermekeimet, fogalmam sincs, ilyen társadalmi légkörben miféle tragédiákat kell majd átélniük, miféle világban kell létezniük. Nem jobb, ha magunkra gyújtjuk a kunyhót, ahogy azt a valódi család tette, ott, a vasúti töltés mellett Budapest-külsőn?

Ültem a szállodai szobában, jött belőlem a téma, a fájdalom, igyekeztem érvényes figurákat megszólaltatni magamban, azok pedig beszélni kezdtek, nekem már csak le kellett írnom, mit mondanak. Tizenegy felé oda írtam: „vége.” Megittam egy üveg rozé pezsgőt szépen lassan, elszívtam jó pár cigarettát az erkélyen, néztem a várost, amelynek terein még késő éjjel is zsibongó egyetemisták hangját hallottam, jóleső volt ezt hallani. Szerettem ezt az életigenlő, fiatal hangzavart. És újra azt mondtam magamnak: tessék, hagytál magától kijönni valamit, megint nem mérlegeltél. Tragédiát?! Kamaszlány halálát egy szórakozásra teremtett könyvünnepen? Te hülye vagy.
És a dráma nyert.
És most itt ülök, a párizsi események borzalma közepette, és arra gondolok, ha ez a figyelmeztetés, ez a valóban ösztönből teremtett kiáltás fel tudta hívni a figyelmet valami fontosra, akkor talán nincs minden veszve. Ez jelzés lehet: felkészültünk szembe nézni a jövőnkkel, gyermekeink jövőjével. És saját helyzetünkkel.
És talán a sokkoló világesemények hatására eltűnnek a színházainkból a túlburjánzott bugyuta, érdektelen színművek, az amerikai számítógépes programmal írt  idióta vígjátékok – és elkezdjük keresni mindennapjaink kérdéseire azokat a válaszokat, amelyeket a színház már több ezer éve megad. De ehhez érvényes művek kellenek. A műfaj mindegy, lehet tragédia, komédia, bohózat, musical, bármi. Csak rólunk szóljon, zsigerből jöjjön, korszerű legyen. Hyppolit, a lakáj már nem fog megváltani bennünket. Bennünk Peer Gynt örökérvényű és mégis korszerű gondolatai kell, hogy kavarogjanak. Vagy Tamási Áron Ábeljének katartikus egyszerűsége.
Mert nincs más esély a túlélésre.
Ki hitte volna, hogy egy könnyed szórakozásnak ígérkező győri drámaíró verseny ilyen gondolatokra adhat alapot?
Jaj, csak a darabban megírt írói prófécia soha ne teljesüljön. Végül is annyi írói jóslat megbukott már.
 

Pozsgai Zsolt
Fotó: Pollreisz Balázs

2015.11.15