A három hónapos csecsemő, Emilie Vitral az 1980. december 23-ára virradó éjjelen egy repülőszerencsétlenség következményeként százhatvannyolcadmagával halálát lelte a francia-svájci határon fekvő Terrible-hegy lejtőjén lezuhanó, Isztambulból Párizsba tartó Airbus 5403-as gép roncsai között. Csakhogy az élet nem ilyen (illetve a halál nem mindig ilyen). Mert a – legénységgel együtt – 169 fedélzeten tartózkodó ember közül egyetlenegy a földet érés pillanatában kirepült a szétszakadó repülőgép testéből, a fenyőfák közötti puha havon landolt, és túlélte a tűzgolyóvá váló acélkoporsó elemésztő lángjait. Életben maradt. Egyetlenegy ember a 169-ből életben maradt. Egy három hónapos kislány. Egy csecsemő. Lyse-Rose de Carville. Emilie Vitral. Valamelyikük. De mégis melyikük?

A puszta tények szerint az 1965-ben született francia Michel Bussi hatodik, számos díjjal kitüntetett regénye 26 országban, félmilliónál is több példányban hódított eddig világszerte. Pedig Bussi civil beállítottsága nem éppen a fikciós teóriák köré rendeződik, hiszen a roueni egyetem politológus professzora – a kívülálló számára megöntözhetetlenül száraznak tűnő – politikai földrajzot oktat. Írói karrierje sem olyan régen, 2007-ben vette csupán kezdetét, de történeteinek sikere és popularitása az évente megjelentetett újabb krimik hatására szinte exponenciálisan növekedett mindaddig, hogy a Le Figaro lapja 2014 januárjában az eladott könyvek tekintetében a 8-adik legnépszerűbb francia íróként mutassa be Bussit. A 2012-es Emilie vagy Lyse-Rose? – Ki a rejtélyes túlélő című bűnügyi, bár inkább szociotársadalmi és pszichológiai regény kiindulópontja bár – szó szerint – meredeken az égből érkező, története azonban minden (kerozin)cseppjében földhözragadt (értsd valós) karakterisztika mentén fut jólesően sajátos ornamentikájú stílussal ösvényezve.

A repülőgép tehát lezuhant, Lyse-Rose vagy Emilie életben maradt, s bíróság legyen a talárjában az 1980-as évek legelején, amely szülői megerősítések (számukra is Airbus-ból lett a koporsó), tárgyi bizonyítékok (fényképek, videofelvételek), biológiai azonosítójegyek (DNS) hiányában döntést mer hozni, mely nagyszülők zárhatják karjaikba sajátjukként a hol „Csodaszülött”-ként, hol „Szitakötő”-ként sajtónevezett csecsemő-lánykát. Az illetékes jogi szerv végül a legminimálisabb konkrétumok függvényében (ellenállván a másik „tábor” politikai és pénzügyi befolyásának) a Vitral-oldalnak ítél, így a szegénységben, de büszkén viselt kétkezi munkával (Citroën H furgon, tengerparti büfékocsi) önfenntartó nagyszülők, Nicole és Pierre könnyek között válnak Emilie és a repülőúton szerencsésen részt nem vett, 2 évvel idősebb báty, Marc pótszüleivé. Ám a gyászukban is hidegebb és számítóbb nemesi (dúsgazdag) másik oldal, a de Carville família nehezen nyugszik bele a döntésbe, s erőlködő tetteik jócskán átnyúlnak az írott és íratlan társadalom-etikai határokon. Végül a két szélütés után leépülő, ármánykodó Leonce nagypapa helyett felesége, Mathilde veszi át a gyeplőt, és magánnyomozót bérel a középkorú Crédule Grand-Duc személyében, akinek feladata roppant egyszerű: mindenféle eredménytől függetlenül 18 évig lesz „szolgálatban” (Emilie nagykorúvá válásáig), ezen idő alatt pedig tegyen meg mindent (sem pénzügyi, sem egyéb akadály nem számít) azért, hogy kiderüljön az IGAZSÁG. Hogy valójában Emilie, vagy netán Lyse-Rose-e a túlélő.

A történetből legyen elég ennyi, a jéghegy fagyott, ámde olvadozó csúcsa. Michel Bussi zseniálisan játszik az idővel, a karakterek lelkiállapotával és a bizonyítékokkal. A regény néhány valós idejű napon át avatja be az olvasót Emilie, vagyis a két feltételezhető túlélő nevéből játékosan Lylie-nak elnevezett, nagylánnyá érő ifjú hölgy 18. születésnapjának jelenébe, miközben az 1998 októberében öngyilkosságba „menekülő” Grand-Duc teljes 18 évnyi nyomozását összefoglaló, kézzel írt füzet lapjain keresztül láthatjuk át (Marc-kal együtt) a történetet. Múlt és jelen nemcsak, hogy harmonikusan megfér egymással, de – evidens persze, mégis – egyik nélkül nem lehet meg a másik. A helyenként lassan, ám mindenképpen ritmusosan kibomló sztori a kezdetektől a végzetekig vezet, szó szerint. A 18. születésnap réme egyszerre okoz feldolgozhatatlan lelki traumát a Marc-kal szerelmi kapcsolatra vágyó, saját identitásában bizonytalan Lylie-nak; az említettek tükrében a biológiai, törvényi és erkölcsi okok miatt a lelke mélyén de Carville-származásért áhítozó Marc-nak; valamint Lyse-Rose nővérének, a Marc-hoz hasonlóan elkerült repülőút következtében életben maradt, pszichés és fizikai retardáltságban szenvedő Malvinának. És persze Grand-Duc-nek, aki a végére képtelennek bizonyul befogadni és helyén kezelni a rejtélyt, s a megfejtés felé tett erőfeszítései közben útjába akadó elképzelések, teóriák, nyomok, sejtések, valamint hitek szövevényes és fojtogató megfoghatatlanságát.

Az Emilie vagy Lyse-Rose? elképesztően intenzív érzelmi azonosulást kíván meg az olvasótól úgy, hogy miközben a lehető legnagyobb segítséget nyújtja ehhez, a végéig bizonytalanságban tart… Hogy persze aztán csavarjon egy óriásit az egészen, és egy majdhogynem sportszerűtlen húzással temessen maga alá mindent, amit 400 oldalon keresztül bizonytalanul, de felépített. A regény zsenije egyrészt ebben áll (bár hangsúlyozom, ez mindig a könnyebbik út), valamint Bussi nyelvezetében, érett írói eszköztárában, a karakterek erősen dimenzionált kontúrjaiban, s nem utolsósorban abban a hitben, hogy mindez mégis lehetséges. Nincs egyértelműen pozitív, vagy egyértelműen negatív figura, a szereplők hol a végletek között váltakoznak (vergődnek), hol pedig át-átjátszanak a másik térfélre, s a személyiségeknek, beállítottságoknak és motivációs rendszereknek ez a képlékeny természete ad a lapok szövetéig hatoló dinamikát az események egymásutániságában. „Most már mindent tudnak” – kezdi mesélni az olvasónak Grand-Duc az elképesztő túlélő-sztorit, és valóban, a végére mindannyian tudni fogjuk az igazságot. Emilie vagy Lyse-Rose? Vagy…?

Szilvási Krisztián