A már Magyarországon is szépen terjedő improvizációs színház az úgynevezett „nem írott” színpadi formák közé tartozik, azaz az előadásnak nincs forgatókönyve, nincsenek előre megírt szövegei, nincs szerző, rendező, súgó, nincs díszlet (néhány széket kivéve), nincsenek jelmezek és kellékek. Nincsenek előre kiosztott szerepek és kötött létszámok, mindenki helyettesíthető és felcserélhető. A színész sem színész a hagyományos értelemben, hiszen nem az átlényegülés a fontos itt, hanem a spontaneitás, a helyzetfelismerés, a gyors reakció, az egymáshoz kapcsolódás. Ez persze a színészektől rendkívüli egymásra hangoltságot, nyitottságot, kreativitást igényel, hiszen minden jelenet egyszeri és megismételhetetlen, mert minden alkalommal más. Mintha mindig premier lenne. Egyszóval az improvziáció egy olyan színházi forma melyre a színészek tréningek során készülnek. Többek között státuszok, attitűdök, jelenetformák, karakterépítés gyakorlásával az ilyen és ehhez hasonló improvizációs technikák segítségével a szemünk előtt épül fel a jelenetek sora. A struktúrákban és az eszközökben lehet hasonlóság, de a tartalom minden jelenetben más és más. Persze nem árt a dolgokat kézben tartani, erre való a játékmester. Ő biztosítja a kapcsolatot a jelenetek között, s ha az improvizáció nem a megfelelő irányba halad, akár instruál is. Mindezt a nyílt színen, s oly módon, hogy a néző ne érezze magát egy nyilvános főpróbán.

A Nyúz esetében a játékmester (Kósa Roland Imre) a színpadon kívül tartózkodik: a közönségtől (legalábbis az első sortól) kb. 30 cm-re ül egy asztalnál, s felolvas az újságból. S amint elhangzik egy hír, azonnal megelevenedik a színpadon. Na nem szó szerint, hiszen pont ez a lényeg, szabad asszociációk útján alakul a téma. Így lesz az erdei óvoda átadásáról tudósító hírből horrorisztikus rémmese, a falusi stadionavatásból szatíra, az indiai építőmunkásokat a föld alól kimenekítő akcióból bohózat, a nyugdíjasklubok elnökeinek nemzetközi konferenciájából termékbemutató, vagy a terhes feleségével a liftbe ragadó férfi esetéből komédia. A lehetőségek számának csak a fantázia és a kreativitás szab határt. A közös szál, amelyre a jeleneteket felfűzték, a humor volt, annak minden árnyalata megjelent a gúnytól az iróniáig.

Láttunk érdekes megoldásokat, például az ellopott és átfestett kutyáról szóló sztori improvizatív megoldásában (a kutyák és az emberek nézőpontjának váltogatása), vagy amikor a színészek egy része a közönség sorai között játszotta a szerepét. Megoldották az összes jelenetet 6 szék és 3 üveg ásványvíz segítségével. Nem mondom, hogy minden megvalósítás tökéletesre sikerült, de a nagy részük valóban jó és eredeti volt, s összességében jól szórakoztam. A játékmester végig a topon volt, s a színészek (Korányi Bálint, Nagy Zsolt, Király Melinda, Bársonyosi Dávid, Horváth Veronika, Balla Richárd) is kihozták magukból a legjobbat. Az egymásra hangoltság, mely a közös improvizáció alapja, igen jól működött, s bár előfordult egy-egy baki, azt olyan természetességgel kezelték le, hogy az ember elbizonytalanodott: ez most tényleg hiba volt, vagy a műsor része? Egyszer-egyszer kezdett ellaposodni a jelenet, de ilyenkor a játékmester egy-egy szóval továbblökte a holtponton, vagy más irányba térítette az eseményeket. Mindezt profi módon.

Egyszóval: szuper volt! Kedvem támadt megnézni még egyszer, hogy lássam, mit hoznak ki a dologból egy másik alkalommal…

tmoni

Fotók: Mezősi Kristóf