Van, aki ezek miatt menekül el otthonról, van, aki éppen a hazaiaknak próbál bizonyítani, olyan is, aki a megélhetését akarja igazolni, de a legegyszerűbb közös nevező az: mert ott van. A hegyek a természet kikezdhetetlen bástyái, melyek jóval előttünk és utánunk is ott tornyosulnak majd a világ fölé, és szemtanúi lesznek, amint az egyre terebélyesedő emberiség tagjai miként esnek egymás torkának. Az Everest jobbára hasonlóan fennkölt (vagy annak) szánt monológok nélkül éri el azt, hogy ne csak a világ legmagasabb hegycsúcsát, hanem az arra felmászókat egyaránt tiszteljük, ha ezt eddig nem tettük volna.

Utóbbihoz persze kellettek olyan szereplők, akiket az élet által írt forgatókönyv szerint megkedvelhettünk. Az Everest ugyanis az 1996-os csúcsratörés igaz történetét meséli el, amely során két csapat próbálta meg bevenni a 8848 méter magas Csomolungmát, amit többé-kevésbé siker koronázott, a visszaúton azonban az expedíció résztvevőinek a nagyja sajnálatosan ottmaradt.

Baltasar Kormákur mozija sok hasonlóságot mutat korábbi rendezésével, a Csempészekkel (ami a saját korábbi munkájának az amerikanizált feldolgozása), abban legalábbis mindenképpen, hogy egy rendkívül sajátos közeg nagy betűs HÉTKÖZNAPJAIBA enged betekintést. Nemcsak azt láthatjuk, hogyan feszegetik ezek az emberek a saját tűrőképességeiket, miként akklimatizálódnak a ritkás levegőhöz, hanem hogy miként hoznak egyértelműen vitatható döntéseket, miként adják fel, vagy merítenek erőt, nem feltétlenül ebben a sorrendben. Ebben persze nagy szerepe van a tökéletesen összeválogatott színészgárdának is (leginkább a legutóbbi Terminátorban gonoszkodó Jason Clarke játékát tudnám kiemelni), akik már megjelenésükben is tökéletesen tükrözik a hétköznapiságot, annak ellenére, hogy a szövegkönyv (különösen az első félidőben) hol rendkívül száraz, hol pedig patetikus. Mégis képtelen az ember rávágni a „hollywoodi giccs” jelzőt, mert ami más, hasonlóan a kitartásról és az emberi akaraterőről szóló filmben már-már kínosnak hatna, addig itt működik: azokban az utolsó percekben, amikor minden kilátástalannak tűnik, amikor ott lebegsz a halál torkában, te se sem cselekednél vagy mondanál mást.

És hiába dolgozik a film típusfigurákkal, fent emlegetett színészei mégis képesek élettel megtölteni őket, emellett Kormákur végig igyekezett tárgyilagos maradni, az utolsó harmad érzelmi hullámvasútja pedig pont ennek köszönhető, hogy kerülte a felesleges Hollywoodi fogásokat (ami meg annak tűnik, azt megint csak az élet írta), és az emberre koncentrált, hogy mi zajlott le a hegymászókban és a hozzátartozóikban. Ügyelt arra, hogy ezek a karakterek valóban ne legyenek idealizáltak, vagy elítélendőek, majd mindegyikük motivációja tökéletesen tiszta és világos, nincs jó vagy rossz döntés, még ha utólag könnyebb is bölcsnek lenni. Ez a temérdek figura mégsincs feltétlen egyensúlyban, ami leginkább Jake Gyllenhaal és Sam Worthington játékidején érződik, és hol egyikőjükről, hol másikukról feledkezik meg teljesen a forgatókönyv.

Emellett még ott van a címszereplő Mount Everest, mint a film igazi sztárja. Valóban egyszerre féljük és csodáljuk a hegy nagyságát és mélységeit, ebben pedig – néhány gyengébb CGI trükktől eltekintve – a valóban hatásos látvány gondoskodik. A részben valóban Nepálban (na meg persze stúdióbelsőkben) forgatott mozi nézése közben a hideg éppúgy a mi csontjainkig hatol, ahogy a dráma a szívünkbe, ráadásul mindezt cirka 65 millió dollárból. A térhatáshoz hozzászokott szemünknek pedig még így is okozhat pár tériszonnyal tarkított pillanatot a film.

A bekezdésben pedzegetett tiszteletem távolsága azonban hiába csökkent, az a fajta szellemiség, ami az Everest hőseinek (áldozatainak?) a sajátja volt, nagy valószínűséggel sosem lehet az enyém, de a megértéséhez Kormákur alkotása által közelebb kerültem. Maga a film pedig hiába nem tör a halhatatlanság csúcsára, érzelmi lavinája könnyedén maga alá temethet.

Pavlics Tamás
Forrás: cinestar.hu