1798

„A fordítónak bele kell bújnia a szerző bőrébe”

Interjú a Kurt Vonnegut-ot fordító Borbás Máriával

A Helikon Kiadó gondozásában folyamatosan jelennek meg Kurt Vonnegut regényei. Az íróról Borbás Máriával beszélgettünk, aki a szerző legtöbb művét ültette át magyar nyelvre. Vonnegut fekete humora és népszerűségének titka mellett szó esett a jó fordító tulajdonságairól, egy könyvkiadó szerkesztőjének munkájáról, valamint a régi művek újrafordításáról is.

Hogyan lehetne bemutatni Kurt Vonnegutot olyannak, aki még nem hallott róla?

Kurt Vonnegut a fantázia nagymestere, akinek az élete is különleges volt, de ő mindig hozzáadott valamilyen pluszt. Életélményeit pedig átlényegítette a műveibe.

Az író hat regényét és több novelláját ültette át magyarra. Ennyi munka után könnyen „ráállt a keze” Vonnegut műveire?

Megijedtem, amikor a kezembe adták az első Vonnegut-kötetet, a Macskabölcsőt. Nem tudtam, hogyan fogok helyt állni, hiszen előtte csak klasszikusokat – Fielding, a Brontë nővérek vagy Jane Austen írásait – fordítottam. De aztán a szöveg vitt magával, és megnyugodtam. Ha valaki más dolgozott volna a művel, akkor is ilyen munka jött volna ki a kezei közül, mert olyan szuggesztív az alapanyag, hogy nem lehet máshogyan fordítani. A Deadeye Dick-nél címproblémám volt, hiszen ezt lehetetlen magyarra átültetni, ezért írtam egy levelet a szerzőnek, ő pedig kedvesen válaszolt rá, és így született meg a Mesterlövész cím.

Vonnegut írásaival nehéz volt a munka?

Számomra nem volt nehéz. Annyira erős a szöveg, hogy szinte adta magát, hogyan kell magyarul hangzania.

Melyik a kedvenc Vonnegut-opusa?

Azt szokás mondani, hogy mindig az első gyermek a legédesebb, így az én szívemhez is a Macskabölcső áll a legközelebb. A mű egy fejre állított világról szól, ami nem szokatlan Vonneguttól, a stílusa pedig egyértelmű, nem volt nehéz dolgom a fordítás során.

A sok helyen emlegetett fekete humor talán, ami a legjellemzőbb Vonnegutra.

Pedig ezt, a minden kétséget kizáróan fekete humort nem is annak szánja, csak ösztönösen jön belőle. Néha az ember el is szomorodik tőle, de Vonnegut olyan fantáziadúsan írt, hogy a következő oldalon már ott is van egy bukfenc, amitől az olvasó menten felvidul.

Miből fakadhat az író nagy népszerűsége?

Sokféle emberhez szól, az egyetemi tanároktól az általános iskolásokig bárkit meg tud fogni.

Hogyan került kapcsolatba a fordítással? Tudatosan készült rá?

Tulajdonképpen igen. Három bölcsészszakot végeztem el, a magyart, az angolt és a franciát. Már akkor tudtam, hogy a tanítást nem nekem találták ki. Leadtam a kötelező órákat, aztán menekültem is a katedrától. Az olvasást viszont nagyon szeretem, négy éves korom óta folyamatosan bújom a könyveket, és sok érdekes dologba belebotlottam eközben. Vonnegut valamilyen különleges okból megfogott engem, talán azért, mert az ellentétek vonzzák egymást. Én nyugodt, kiegyensúlyozott ember vagyok, ő pedig véletlenül sem volt az, ez pedig megnyilvánul a műveiben. Így valahogy egymásra találtunk íróként és fordítóként.

Melyik mű volt az, amit elsőként lefordított?

Egyik legelső munkámat Karig Sárától, a Népek Meséi könyvsorozat szerkesztőjétől kaptam, amikor felkért 2-3 kötet lefordítására. Ezek kis, elegáns megjelenésű könyvek voltak, és a mongoloktól az eszkimókig a legkülönbözőbb népek meséit mutatták be. Ez a munka nagyon jó iskola volt, sokat tanultam belőle. Majd jöttek a klasszikusok: Fielding, Jane Austen, a Brontë nővérek, és ez lett az én utam. Aztán felkért az akkori felettesem, Osztovits Levente, hogy fordítsam le a Macskabölcsőt. Vonnegut és én szépen egymás mellett maradtunk az évek során, és hála a magyar olvasóknak, több kiadást is megéltek a művei, ami mindig nagy öröm számomra.

Mitől jó egy fordító?

A fordítónak bele kell bújnia a szerző bőrébe. Nos, lehet, hogy ez lötyög, vagy szépen feszül, de mindenesetre alkalmazkodni kell hozzá. Ismertem olyanokat, akik alkotásnak fogták fel a munkájukat. Ez nagyon helyes, mindaddig, míg az elkészült szöveg hasonlít az eredetihez. Ugyanis előfordult, hogy a fordító munkája nyomán még maga a szerző se ismert volna rá a saját művére. Van egy remek német mondás, amely nagyon igaz a fordításra: „Treu wie möglich, frei wie möglich”, ez annyit tesz, amennyire lehet, hűséges, amennyire lehet, szabad. Ezt a két dolgot kell mindig egyensúlyba hozni.

Ilyen fordítói túlkapásokról írt két könyvet is. Hogyan jöttek létre ezek?

Egy füzetbe gyűjtöttük az Európa Kiadónál a találóan túlkapásnak nevezett kedves marhaságokat. A kollégáim mindig jöttek, ha találtak ilyet, én pedig felírtam őket. Aztán ebből megszületett A bűnbak bégetése című kötet, majd az utódja, az Így irtunk mi. Ha valaki beleolvas ezekbe, el se hiszi, hogy a munkájára kicsit is adó fordító ilyen dolgokat papírra vessen.

Mi a dolga egy könyvkiadó szerkesztőjének?

Régen az elkészült munkát többen is ellenőriztük: először a kontrolszerkesztő vette a kezébe, aki összevetette a fordítást az eredetivel, majd egy másik munkatárs stilárisan nézte át a szöveget. Ezt követte az úgynevezett kézirat-előkészítés – ez a műszaki osztály feladata volt. Ezután meg kellett tervezni a könyv külsejét, vagyis sok kézen ment át a kötet, és nagyon sok munka volt benne, mire a boltokba került. Ma nem tudom, így történik-e, de a megjelenő kötetek tanúsága szerint nem mindenhol, és nem kellő alapossággal. Remélem, az Európa Kiadónál, ahol én évtizedeket töltöttem, ma is olyan lelkiismeretes munka folyik, mint annak idején.

Említette, hogy sok klasszikus szerző művét ültette már át magyarra. Volt olyan, akit könnyebb volt fordítani?

Persze, volt olyan, akivel kialakult egyfajta lelki rokonság, de számomra az is sokat jelentett, hogy szerkesztői szemmel is tudtam szemlélni a munkáimat. Egyidejűleg ültem az asztal két oldalán, így tudtam, mit vár el egy kiadó egy leadott szövegtől.

Agatha Christie-től több krimit fordított. Egy ilyen típusú regénnyel nehezebb a munka?

Itt is érvényes a fent idézett német mondás: a lehető legszabadabban, a lehető leghívebben kell fordítani. Persze, az embernek bele kell élnie magát a szövegbe, különösen egy kriminél, ahol minden nyom fontos. Nemcsak a nyelvi, hanem a fizikai környezetet is vissza kell tudni adni, hogy az olvasó elképzelhesse, milyen az a szoba, a mező, a helység, ahol a történet játszódik. Ha a fordító már járt azokon a helyeken, akkor könnyebben megy ez, de ha nem, akkor a képzeletére és az olvasmányaira kell hagyatkoznia.

Egyre gyakrabban látom, hogy egy 1900-as évek közepén megjelent művet ma új fordításban adnak közre. Ez miért van így?

A fordítások elévülnek, ilyenkor újat kell létrehozni. Nem tudom, mennyi év után szokás újra hozzányúlni a szöveghez, de ha kezünkbe veszünk egy ötven éve kiadott kötetet, akkor láthatjuk, hogy az kicsit poros. Az angolok mondogatják mindig, hogy szerencsés a többi nemzet, mert Shakespeare-t mindig újrafordíthatják, míg nekik „csak” az eredeti jutott. Ha összevetjük Arany János és Nádasdy Ádám Shakespeare-fordításait, sok különbséget tapasztalhatunk.

Van olyan, hogy a még élő fordítót felkérik, dolgozzon újra az adott szövegen?

Ritkán előfordul ez az örömteli esemény. Legtöbbször felkérnek valaki mást, és akkor az eredeti fordító megsértődik. A két munka közötti különbség megállapítására alkalmas lenne, ha írnának róluk kritikákat, de szinte sosem születik ilyenfajta recenzió. Pedig igazán szükség lenne rá, ugyanúgy jó lenne, ha a bölcsészkarokon lenne színvonalas fordítóképzés. 

Bodor Máté
Forrás: kultura.hu

Kurt Vonnegut képe a Wikimedia Commons szabad felhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével itt érhető el.


2015.09.09