Ha rá gondolok, akkor nem egy öltönyös, hanem egy kockás inget viselő, szakállas, lófarkas, mackós alkatú férfit látok magam előtt, aki mellől nem hiányozhat a kerékpár. Mindig is voltak olyan emberek, akik hozzátartoztak a győri utcaképhez: ilyen volt például a franciásan elegáns Tóvári Pista bácsi és ilyen volt Ő is. Sanya 1976 óta élt városunkban, s lassan a győri művészközösség meghatározó alakjává vált. A Győri Grafikai Műhely egyik alapítója, a Képzőművészeti Kör egyik vezetője, a Kovács Margit Iskola, majd a Győri Tánc- és Képzőművészeti Szakközépiskola tanára volt.

Aktív éveiben diákok százainak oktatta a mesterség csínját-bínját. Tette ezt a tőle megszokott vehemenciával és humorral. Sajátos orgánuma és nevetése messzire elhallatszott; mondandója pedig – hiszem – visszhangot vert növendékei szívében-agyában. Óráin határozottan hangot adott véleményének, ugyanakkor meghagyta diákjai alkotói szabadságát. Nem irányítani akart, hanem ösztönözni; nem diktálni, hanem szárnyakat adni.

Művésztanár volt; nemcsak oktatott, hanem maga is rajzolt – szinte folyamatosan. Időről időre megmutatta újabb munkáit a nagyközönségnek. Alkotásai nem tartoznak a „könnyen fogyasztható” kategóriába. Egy tisztelője az „utolsó szürrealista festőnek” titulálta. Képei dekódolásához kevés segítséget nyújtanak a címek – sokkal inkább Sanya elképesztő asszociációs készségéről tesznek tanúbizonyságot.

Farsang Sándor számára egy életmű megítélésében – egy interjú szerint – három dolog volt a leglényegesebb: a kvalitás, a szorgalom és az alkotókészség. Ő mindegyikben ki tudott teljesedni.

B. E.
Fotó: Molnár György