A Pixar sosem csinált abból titkot, hogy filmjeik nem elsősorban gyerekeknek készülnek, műveik mégis a legtöbb korosztály számára befogadhatóak, humoruk, történetük, karaktereik sokrétűsége ellenére is. Na, a Minyonok az utóbbiak jó részével egyáltalán nem rendelkezik.

Ugyanis a kis sárga minidrazsék nem hiába futnak 12-es karikával nálunk. Elvégre olyan karakterekről van szó, akik a gonoszt (értsd: rablókat, bűnöző lángelméket) szolgálják, ez a lételemük, miközben az egymás közötti konfliktusaikat is hajlamosak erőszakkal megoldani. Ez pedig ebből a szempontból igencsak káros üzenetet fogalmaz meg annak a korosztálynak az irányába, amelyiknek pont azt kellene megtanulnia, hogy ne erőből oldja meg a problémáit, vagy nehogy rossz társaságba keveredjen. Kétségtelen, hogy a Grut és a folytatását ők adták el elsősorban, de más dolog ellopni a showt, mint egyedül vinni azt. Grunak pedig megvolt a maga fejlődéstörténete, kiderült róla, hogy a szíve igenis aranyból van, és az ő kontextusában a kis sárga cukiságok is kitöltötték (vagy épp szolgálták) a forgatókönyv hézagjait. Éppúgy vicces poénforrásként szolgáltak, mint Motkány és az ő kis makk hajhászása (és mit ad isten, azon filmek létrejöttében is közreműködött még annak idején a film producere, Chris Meledandri), ha valamit fel kellett oldani. Azonban a Prérifarkas vs. Kengyelfutó Gyalogkakukk poénok újrahasznosítása nem hiába nem működött tovább pár percnél.

A Minyonokat is elsősorban karakterei cukiságfaktora, valamint a 60’-as évek és Anglia kifigurázása adja el, továbbá megvan az az előnyük, hogy most vannak a csúcson, és nem ültek rajtuk annyit a fejesek, mint a Madagaszkár pingvinjeinek tojásain. Ugyanakkor Kapitány és csapatának különálló küldetése mégis rendelkezett a fent felsorolt alapvető elemekkel: a kémfilmek kiparodizálása már alapból magával hoz olyan történeti és karakterisztikai elemeket, amikkel lehet játszani. Ezzel együtt a frakkos kis harci szárnyasok úgy jártak be egy utat az elejétől a végéig, hogy közben megszokott szerepkörükből sem mozdultak ki, így mindenki azt kapta, amire jegyet váltott.

A sárga kis henger alakú izék is eleget tesznek ennek, mégis szembetűnő, hogy ez mennyire kevés Kowalskiékkal szemben. Sárgák, cukik, jópofa halandzsa nyelven beszélnek végig, és ebben ki is merül minden funkciójuk, még ha ezt maximálisan szórakoztató szinten hozzák. A három főminyon közül csak egyet sikerült memorizálnom, a Stuart és a Bob nevezetű egyedet rendre kevertem, karaktereik semmit sem változnak a játékidő folyamán. Grut itt Scarlett Túlölő hivatott helyettesíteni, de karaktere egyrészt keveset van jelen, és motivációi is csak hevenyész módon vannak felkenve. Leginkább az ő karakteréért kár, mert a magyar szinkron ellenére is átjött, hogy az őt eredetiben megszólaltató Sandra Bullock élvezte minden percét a karakternek. Ha pedig már élvezetnél tartunk: a poénok egy részénél nehéz lenne megmondani, hogy kiknek is készültek pontosan. A játékidő alatt gyakorlatilag többen haláloznak el, mint a Disney mesék elmúlt 10 évében összesen (ahol tudjuk, hogy először mindig a szülőknek van kampec), és ezeken még a rajzfilmekre jellemző karikaturisztikus hangnem sem segít.

Mindazonáltal hazudnék, ha azt mondanám, hogy minden fent felsorolt negatívum ellenére nem szórakoztam jól rajta, nem voltak aranyosak a gegek, a kikacsintások, vagy a 60’-as évek Londonjának megvalósítása ne lett volna hol szemkápráztatóan gyönyörű, vagy megmosolyogtatóan vicces. Mégis leszek annyira gonosz, hogy azt mondjam, ez egy maradandó, igazán minőségi animációsfilmhez manapság már édeskevés. Csak aztán nehogy egy egész minyonsereg akarjon szolgálni.

Pavlics Tamás
Forrás: cinestar.hu